Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ nem tudom, ki az a Klára, de mondhatom, hogy nem nagyon épületes tanácsokat adott.

      Dózia hallgatott, de vonásain kétely volt kifejezve, mintha nem adna teljes hitelt ez állításnak.

      – Nem hiszed, a mit róla mondok?

      – Klára nagyon okos és nagyon jó leány – viszonzá meggyőződéssel Dózia.

      – Miben nyilvánult okossága s miért tartod őt jónak?

      – Mert megosztá velem, a mivel bírt és gyakran szívből vigasztalt, ha szomorú voltam.

      – Az elsőre nézve nem tudom, mit értesz, mert azt hiszem, semmiben sem láttál hiányt. Pénzed annyi volt, a mennyi s többi növendéknek, s hogy miért kellett vigasztalni szomorúságodban, szintén nem tudom, miután szomorúságra nem lehetett okod, – mondá a grófné a leány arczát vizsgálva, ki lesüté hosszú selyempilláktól árnyékolt szemét.

      – Talán nem lett volna okom a bánkódásra, hisz igaza van, megvolt mindenem úgy, mint a többieknek, de fájt szívemnek az, hogy mindnyájan otthonukról, testvéreikről, szülőikről beszéltek, csak én hallgattam némán, szó nélkül, mert nekem nem volt mit mondanom s nem volt kiről beszélnem.

      Hermance meghatva tekintett rá, ki igazi, mély szomorúsággal ejté ki e szavakat és azt gondolta magában, mennyi vétkes ember van a világon, de nem kivánta, hogy egyet azok közül elérjen a büntetés.

      – Szegény gyermek, – mondá megsimogatva a kedves arczocskát. – Igazán oly elhagyatottnak érzed magadat?

      Ezt azért kérdezte, mert nem tudott mást mondani vigasztalására. Dózia fejével intett, azután halkan rebegte:

      – Nem maradhatok itt? El kell mennem?

      Ez a kérdés villámütésként érte Hermancet, összerezzent és gyorsan mondá:

      – Nem, Dózia, itt lehetetlen maradnod, sőt e perczben még nem is tudom, hova fogsz menni, de gondoskodom rólad s légy meggyőződve, hogy szeretlek s a legjobbat kivánom neked. Jó dolgod lesz a jövőben is, oly jó, mintha saját leányom volnál.

      De Dózia ezt a biztosítást nem nagy elragadtatással fogadta. Arcza kételyt fejezett ki, vonásain csalódás látszott, nem felelt s szemét lesütötte.

      Hermance-on nagy nyugtalanság látszott s feszülten kérdé:

      – Kételkedel szavaimban?

      – Nem, – mondá bizonytalanul Dózia, – de látom, hogy terhére vagyok, alkalmatlanságot okozok és ez szomorít.

      – Ne hidd azt! – kiáltott föl a grófné. – Nekem hatalmamban áll, hogy gondoskodjam rólad, minden eszközzel birok arra s mindent megteszek, hogy boldog és elégedett légy.

      – Sorsomra kellett volna bíznia, – mondá szomorúan a leány. – E perczben már Klára lakásán lennék s jövőm biztosítva volna.

      – De hát ki az a Klára? – kiáltott föl Hermance türelmetlenül, majdnem haraggal.

      – Egy húsz éves, gazdag és független leány, ki, mint mondtam, nem mint növendék volt az intézetben, de gyámja nem tudta hova elhelyezni, miután kilépett a zárdából s Obrennét kérte meg, hogy néhány hónapig nála maradhasson. A szünidőkig terjed ottléte s akkor hazamegy birtokára, falura, szabad lesz és él tetszése szerint.

      – Nagyon különös ez, a mit barátnődről beszélsz, – mondá rosszkedvűen a grófné, – s hajlandó vagyok hinni, hogy ő nem mondta neked a valót.

      – Mi ad arra okot, hogy kételkedjék szavaiban, grófné? – kérdé neheztelve Dózia.

      – Mert először is, ha Klára most húsz éves, úgy csak négy év mulva lesz teljes korú, s akkor kapja meg vagyonát. Másodszor, ha igaz úton járt volna, nem kellett volna titkos távozásra serkenteni, hanem nyiltan tehette volna nekem azt az ajánlatot, hogy magához vesz, mit rád nézve előnyösnek tartott s miről gyaníthatta, hogy én nem fognám azt ellenezni.

      – Éppen ebben nem voltam sem én, sem ő bizonyos. Sőt éppen az ellenkezőjét hittük annak.

      Hermance előtt ez a felelet bírt némi valószínüséggel s élénken folytatta:

      – Tehát miután el akartál tűnni, nemde az volt a szándékod, hogy többé ne találkozzunk. Mi okozta ezt az ellenséges indulatot irántam?

      A leány nyugtalan mozdulatot tett.

      – Grófné félreért engem, ha azt hiszi, hogy szándékom ellenséges indulatból eredt, – mondá hévvel, s arcza lángpiros lett. – Ellenkezőleg! Meg akartam kimélni egy tehertől, mely személyem által reá nehezült.

      – De hogy jutott ez eszedbe? Ez a gondolat nem fogamzott meg a te agyadban, bizonynyal ezt is Klára hitette el veled.

      – Nem tagadom. Többször kikérdezett körülményeimről, s midőn sem azt nem tudtam neki megmondani, kik voltak szülőim, sem pedig azt, hogy miféle összeköttetésben vagyok pártfogónőmmel, arra a gondolatra vezetett, hogy létem a grófné nagylelküségének köszönöm, mi igaz is, s én nem mondhattam neki ellent s ennek következtében tette azt az ajánlatot, hogy ezentúl ő fog gondoskodni rólam.

      – És te ezt azonnal elfogadtad, minden gondolkozás és megfontolás nélkül! Rám nem gondoltál, az én ijedtségemre, nyugtalanságomra, ha nyom nélkül eltünsz az intézetből? Nos, gyermekem, ez sem jó szívre, sem okosságra nem mutat; s valódi szerencse, hogy a sors meggátolta szökésedet, melynek igen rossz következményei lehettek volna.

      Dózia lesütött szemekkel, szó nélkül ült mellette.

      – Nem győznek meg szavaim? – kérdé majdnem fájdalmasan a grófné, ki a hallgatást tagadásnak vagy dacznak vette.

      – Nem tudom! – rebegte halkan, bizonytalanul a kérdett s idegesen simítá meg homlokát.

      – Nos, tehát ma ne beszéljünk róla többé, különben is későre jár az idő.

      E szavak alatt Hermance csöngetett s Ernesztine jelent meg a küszöbön.

      – Vezesd a kisasszonyt az általam megjelölt szobába, – mondá Esztheyné, s azután a leánykához fordult:

      – Menj, gyermekem. Aludj csöndesen és jól, holnap majd folytatjuk a társalgást, mely ma nem vezetett eredményre.

      Dózia gyorsan elhagyva helyét, egy kutató pillantással futtatta tekintetét végig a komornán, azután kezet csókolt a grófnénak, s szó nélkül követte Ernesztinét. Midőn annak szobájába értek s az megnyitotta előtte a mellékajtót, mely csinos, tiszta, egyszerű butorzatú helyiségbe vezetett, Dózia átlépte a küszöböt s gyors pillantással tekintett körül a szobában:

      – Itt fogok aludni? – kérdé futó, gunyos mosolylyal.

      – Ezt jelölte ki a grófné СКАЧАТЬ