Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ style="font-size:15px;">      – Én pedig nem koczkáztathatom jó hirnevemet, állásomat. Ezt beláthatja, grófné.

      – Tehát hagyjuk abba a vitát, de ki kell mondanom, hogy nem hittem volna önről, miként ily kegyetlen tudjon lenni, ismerve helyzetemet.

      – Nem tehetek másként. De adhatok tanácsot. Van egy nővérem. A külvárosban lakik. Jómódú katonatisztné, s van egy olyan korú leánya, mint Dózia. Ő rövid időre befogadná.

      – Megtenné ő ezt? – kérdé érdekkel, majdnem örömmel a grófné.

      – Szivesen küldök neki ajánlatot, s ő megteszi. A saját érdekemben fogom őt arra kérni.

      – Hol lakik?

      – Messze. A Soroksári-út legvégén, eltart oda az út kocsin félórát.

      Ekkor, mintha figyelmeztetni akarná a falon függő nagy óra a beszélőket, nyolczat ütött.

      – Ah Istenem! – kiáltott föl ijedten Hermance. – Már is elkéstem; otthon kellene lennem, két órája, hogy elhagytam a házat, s ez az ebéd ideje nálunk.

      – Akkor nem tudom, mit tegyünk. Azonban ne mondja grófné, hogy nem adtam a legjobb akarattal tanácsot.

      – A minek azonban nem vehetem hasznát!

      – Az nem az én hibám, hanem a körülményeké, s kérem azoknak betudni, – mondá Obrenné feltünő nyugtalan hangon.

      – Igaza van, – veté oda kissé hidegen Hermance. – Mind a mellett nem marad más hátra, mint hogy haza vigyem Dóziát.

      Obrenné lesütött szemekkel hallgatott és Esztheyné még egy kisérletet tett.

      – Ha például kétszeres árat fizetnék Dózia ittlétéért? – kérdé bátortalanul; de az öreg nőnek vér szökött arczába ez ajánlatra.

      – Miféle véleményben van rólam méltóságod, hogy ilyet ajánl? – kérdé őszinte vagy tettetett megbotránkozással. – Itt nem pénzről van szó, hanem erkölcsi lehetetlenségről!

      – Bocsánatot kérek… – rebegte Hermance elpirulva s az ajtó felé fordult, melyen Dóziának jönnie kellett.

      – Remélem, grófné, nem neheztel szavaimért, – mondá kissé nyugtalanul az intézet tulajdonosnője, érezve, hogy elutasító hangon ejti ki szavait.

      – Nem neheztelek, de megvallom, rosszul esik nyilatkozata, meggondolva, hogy mi mindent…

      – Tett méltóságod az én intézetemért, – folytatta hévvel Obrenné. – Pártfogásába vette, növendékeket ajánlott, stb., a miért én hálás is leszek, a míg élek; de ha már erről beszélünk, ne vegye rossz néven, ha viszont azt is fölemlítem, hogy nagyon nehéz lett volna Dóziát előkelő intézetben elhelyeznie a tudott körülmények miatt, s én csak azért vettem ide, mert a grófnénak szívből hálás tisztelője vagyok!

      – Ha tudná, mily nehéz helyzetben vagyok… – rebegte Hermance, mialatt szép szemei megteltek könnyel.

      – Sejtem, s éppen azért tettem kivételt, és ha Dózia jól viselte volna magát, soha nem állt volna be a szomorú kénytelenség, bármeddig maradhatott volna nálam. De ismétlem, grófné, itt az én lételemről van szó! Ha kitudódnék, hogy ő szökni akart intézetemből, s én azt büntetés nélkül elnéztem, elveszíteném minden növendékemet s koldulni mehetnék.

      – Talán nagyon is tragikusan veszi ezt a dolgot, kedves Obrenné! – sóhajtott Hermance. – Végre is semmi sem történt. Gyermekes meggondolatlanság volt az egész, mi ily fejlődő leányoknál gyakran előfordul.

      – De történhetett volna! És még csak azt sem lehet Dóziából kivenni, hova szándékozott menni, hisz tudtommal egyetlen ismerőse sincs a városban, így mondta nekem méltóságod, nemde?

      – Nincs senkije rajtam kívül, s megfoghatatlan előttem ez az eset. De remélem, nekem majd vallani fog, – mondá Eszthey grófné az órára pillantva, s mind nyugtalanabbnak látszott, de ekkor lépett be Dózia kalappal fején, s kis útibőrönddel kezében.

      – Most siessünk! – kiáltott föl hozzáfordulva Hermance, – végy bucsút

      Obrenné asszonyságtól, és kérj bocsánatot tőle.

      De a leányka csak némán hajtá meg magát, s ajkai nem nyiltak föl.

      Egyetlen szót sem ejtett ki, s az ajtó felé fordult.

      Obrenné kétértelmű mosolylyal tekintett utána, s Esztheynéhez fordulva, mondá:

      – Láthatja, grófné, mily rossz hajlamai vannak ennek a gyermeknek. Daczos, zárkózott, engedetlen és örülök, hogy megszabadultam tőle, de tanácslom, vigyáztasson rá.

      Dózia hallotta e nyilatkozatot, s ajkán gúnyos, keserű mosoly repült keresztül, mialatt Esztheyné kezét nyujtá Obrennének, azután követte Dóziát, kivel némán haladt le a lépcsőn a legelső kocsiállomásig, hol fogatba ültek.

      A grófné megmondta a kocsisnak az utczát, melyben az Eszthey-palota állt, de meghagyta neki, hogy az utcza végén álljon meg, nem akarván a palota kapuja elé hajtatni.

      Midőn Hermance és Dózia kiléptek Obrenné fogadóterméből, gyorsan fölnyilt annak egyik mellékajtaja s mintegy tizennyolcz éves, magas, erőteljes leány dugta ki fejét rajta.

      – Nem sikerült, – mondá boszús hangon Obrenné.

      – Hova mennek?

      – Az Eszthey-palotába.

      – Nem soká fog Dózia ott maradni, – mondá nevetve a leány, mire az öreg nő helyeslőleg intett fejével, azután elmondta neki a lefolyt jelenet részleteit…

      II

      Midőn a hölgyek leszálltak a fogatról, már egészen sötét volt, de Hermance mind a mellett óvatosan körültekintett, mintha valamely véletlen találkozástól félne, de az utcza teljesen üres volt, s ő Dóziával együtt észrevétlenül surrant be a hátulsó kapun és sietett föl azon a melléklépcsőn, melyen távozott.

      Ezalatt Dózia kiváncsian tekintgetett ide, s tova, mint a ki nem tudja, hol van, s arczán feszült várakozás volt kifejezve, mialatt társnőjét követte, ki fölérve a lépcsőn, jobbra fordult, s a komorna szobái felé tartott. Ernesztine az ablaknál állt, midőn a grófné belépett, s a neszre visszafordulva, mondá:

      – Ily későn, grófné? A méltóságos úr már kétszer kérdezte, hol van, s az ebéd föladásával várnak…

      De megpillantva az úrnőjét követő ismeretlen alakot, meglepetve hallgatott el s azt álmélkodva szemlélte.

      – Ernesztine, – kezdé Esztheyné nála szokatlan szomorusággal. – Ez a fiatal leány itt marad СКАЧАТЬ