Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ föl Hermance meglepetve, mert e perczben egészen más alak állt előtte, mint kit utolsó ittlétekor látott egy hónap előtt. Annak komor, daczos, sötét tekintetű arcza elhatározottságot mutatott, s a grófné fölugorva helyéről, hozzá futott, és megragadta lefüggő hideg kezeit.

      A leány nevének hallatára zokogásban tört ki és gyorsan elvonva a grófnétól kezét, azt arczára tapasztá.

      – Ne sírjon, hanem beszéljen, – kiáltott rá szigorúan Obrenné. – Nekem nem felelt, most itt az ideje, hogy megvallja bűnét a…

      Gyorsan elhallgatott Hermance egy figyelmeztető pillantására.

      – Beszélj, gyermekem, – mondá a grófné szeretetteljes hangon… – Tudod, mivel vagy vádolva, s mondd el, igaz-e az, vagy nem. Légy őszinte hozzánk.

      Dózia félve emelte fel szemeit, s azt a hatást tette, mint mikor a kis gyermek menedéket keres a büntetése elől; tekintete esdeklő volt, s kifejezte lelki szenvedését, de nem felelt, azután ujra lesüté fejét.

      – Nincs semmi mondanivalód, Dózia? – kérdé megdöbbenve a grófné.

      A leányka fejével intett, hogy nincs, s folyton könnyek hulltak arczára.

      – De felelnie kell! – kiáltott föl bosszúsan Obrenné. – Tagadnia lehetetlen szökési szándékát. Táskája be van csomagolva, de azt mondja meg, hova akart menni, s miért szándékozott elhagyni házamat – titokban?

      Dózia konokul hallgatott.

      – Nos tehát, most belátja, asszonyom, hogy itt nem maradhat. Nem! Egy óráig sem… Ha még bevallaná bűnét s bocsánatot kérne! De így nem lehet őt itt megtűrni.

      Hermance arcza nagy aggodalmat fejezett ki. Oly nehéz helyzetben volt, hogy nem tudta kitalálni, mit tegyen, s azért még egyszer ujra kezdte vallatását, még pedig az előbbinél kissé szigorúbb hangon.

      – Látod, Dózia, mily következései vannak szándékolt távozásodnak, s meg lehetsz győződve, hogy magad sem tudod, mi vár a jövőben rád! Azért beszélj. Valld be bűnödet, mondd el, miért és hova akartál menni. Mi szándékod volt, s ki csábított arra, hogy távozzál.

      – Senki! – kiáltott föl megrettenve a leányka s gyorsan letörlé könnyeit.

      – Ez nem valószinű! Hova mehettél volna te egyedül? Hisz nem is ismersz senkit rajtam kivül.

      – És még is úgy kell lenni, – szólt hévvel közbe Obrenné. – Mert ismeretséget nem köthetett az intézetben senkivel; különös fényt vetne ez házamra. – Dóziának egy önkéntelen mosoly röpült keresztül ajkán, mi a két hölgyet megdöbbentette.

      – Csak nem akarja állításomat kétségbevonni? – kérdé elfojtott dühvel

      Obrenné, kinek hangja reszketett a fölindulástól.

      – Nem!

      – Hát mit akart jelenteni az a kétértelmű mosoly?

      – Nem vettem észre, hogy mosolyogtam volna, – viszonzá sóhajtva

      Dózia. – Nincs is okom rá.

      – Az már igaz, – folytatta majdnem kárörömmel Obrenné s gyorsan a grófnéhoz fordult.

      – Szives lesz magával vinni Dóziát, asszonyom. Mert, mint mondtam, itt nem maradhat. Valamennyi növendékem tudja ezt a szégyenletes esetet s helytelen példát merítenének belőle, ha Dózia csak egy nap is még az intézetben maradna.

      Eszthey grófné lesujtva állt helyén s nem tudta kitalálni, mit tegyen, mialatt Dózia érdekkel, feszülten tekintett rá s látta rajta a tusakodást, mi észrevehető csodálkozásra gerjesztette.

      – Most bámul? ugy-e? – kérdé gúnyosan Obrenné. – Talán azt hitte, tárt karokkal fogadják s még egy doboz czukrocskát is kap gyönyörű viseletéért…

      – Nem, azt nem gondoltam! – kiáltott föl hévvel a leány. – Sőt tudom, hogy rosszul cselekedtem, de…

      – Nos, halljuk tovább.

      – Többet nem mondhatok, de anyámtól bocsánatot kérek.

      – Azt hiszem, ezek után nem lesz megengedve, hogy a nagyságos asszonyt mamának nevezze, – mondá Obrenné. – Tudja, hogy maga csak fogadott gyermeke neki, kitől ő hálát és alázatosságot várhatott volna és dicséretes viseletet talált.

      – Tudom, – viszonzá halkan, szomorúan Dózia.

      Most Hermance szemei teltek meg könnyel, s betakarta arczát, és ez a mozdulat, s levert tartás oly nagy bánatot fejezett ki, hogy a fiatal leány láthatólag megdöbbenve, percz alatt mellette termett és letérdelt előtte.

      – Bocsánat, – rebegte alázatosan, mialatt ujra zokogásban tört ki.

      – Ez már valami, – mondá diadalmas arczczal Obrenné. – Legalább mutatja, hogy megbánta bűnét! De én nem hiszek neki.

      Hermance meleg pillantást vetett a leánykára s kezét hajára tette.

      – Állj föl, Dózia, – mondá remegő hangon. – Gondolkodnunk kell, hogy mit tegyek veled, miután itt nem maradhatsz.

      Dóziát láthatólag megdöbbentették e szavak, s mialatt elhagyta helyét, feszült félelemmel vizsgálta a grófné arczát, ki Obrennéhez fordulva, majdnem félénken mondá:

      – Csak egy napot türje meg őt itt, asszonyom, csak huszonnégy órát, míg kitalálom, mitévő legyek.

      – Nem lehet, nem tehetem.

      – Csak huszonnégy óráig, holnap este eljövök érte és elviszem.

      – Lehetetlen, lehetetlen!

      – Most igazán nem tudom, hova vigyem… Istenem, Istenem… Dózia, ha tudnád, ha csak sejtenéd, mily bonyodalmakba kevertél engem és magadat.

      A leány mind nagyobb csodálkozással szemlélte ezt a vergődést és nagy nyugtalanság látszott rajta.

      – Bocsánat, asszonyom, de nem tehetem. Elveszteném minden növendékemet, ha engedékenységemnek hire menne, – ismétlé Obrenné.

      – Kitől tudnák azt meg?

      – Növendékeimnek nem tilthatom el, hogy ne írjanak szülőiknek a történtekről. És tizenegyen vannak… A mit pedig annyian tudnak, az nem marad titokban.

      Hermancenek lesütött feje kifejezte, hogy a mit Obrennétól hallott, azt be kell látnia, mert annak igaza van.

      Mély, nehéz sóhaj röppent ki ajkán s Dóziához fordulva mondá:

      – Végy köpenyt és kalapot, s menjünk!

      A СКАЧАТЬ