Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ pár perczig hallgatott; igen kellemetlenül érinté ez a vallomás, de talán még inkább Dózia hosszú pilláktól árnyékolt szeme, mely kutatóan függött rajta.

      – Ez szomorú, – mondá azután megrovó hangon. – Ti nem tudjátok, mily káros hatással van a tapasztalatlan leányokra az oly könyvek olvasása, melyek birálatlanul kezeikbe kerülnek, mielőtt élettapasztalással bírnának, s most már kezdem érteni szökési kisérletedet és kérlek, beszélj nekem arról őszintén.

      – Okvetetlen szükséges az? – kérdé Dózia oly száraz, majdnem elutasító hangon, hogy Hermance nemcsak meglepetve, de igen kellemetlen hatás alatt viszonzá:

      – Azt hiszem, erre a kérdésre alig kell felelnem s te is meggondolatlanul intézted azt hozzám, mert hiszen tudnod kell, hogy csak az alatt a föltétel alatt maradhatunk jó barátnők.

      A leányka lesüté fejét, arczát pirosság önté el, s mintha érezte volna kérdésének helytelenségét, majdnem alázatosan mondá:

      – Azért kérdeztem azt, hogy okvetetlen szükséges-e beszélnem, mit Obrenné előtt semmi esetre sem tehettem volna, mert vallomásommal egy valakit kellene vádolnom, kin ő, hozzám hasonló módon állt volna bosszút.

      – Ki az? – kérdé nyugtalanul Esztheyné.

      Dózián erős habozás látszott.

      – Igérem, hogy rajtam kívül soha senki sem tudja meg nevét, – mondá

      Hermance.

      – Valóban számíthatok arra? – kérdé a leány s elhagyva helyét, a grófné elé térdelt és megragadva annak kezét, bájos, esdeklő kifejezéssel tekintett szemébe.

      – Megigértem! – viszonzá Esztheyné, kezét a leányka hullámos hajára téve, ki most kérő, szelid arczocskájával a régi Dózia volt s kire visszaemlékezett, hogy az az első látásra megnyerte rokonszenvét, holott akkor majdnem gyűlölettel közeledett hozzá.

      De Dózia e határozott kijelentés daczára még mindig habozott feleletével.

      – Egyik növendék társnőd serkentett az intézetből való távozásra? – kérdé Hermance, hogy megkönnyítse vallomását.

      – Igen!

      – És hova szándékoztál menni?

      – Hozzá, ki árva s nemsokára megkapja vagyonát és akkor együtt szándékoztunk élni, miután sem neki, sem nekem senkink sincs, kihez tartoznánk.

      – Nem hálátlanság ez, a mit most mondasz? – kérdé neheztelve a grófné.

      – Egész történetet kellene elbeszélnem, hogy megértessem elhatározásomat, – mondá zavarral a leány s arcza piros lett, – de azt nem mondhatom el.

      – Szóval, nem vagy bizalommal hozzám, pedig ha tudnád, Dózia, mit teszek én érted, lehetetlen, hogy hálát ne éreznél irántam, – kiáltott föl Hermance s szemei könnyesek lettek.

      Dózia láthatólag megdöbbent e szívből fakadó fájdalmas hangra; egy pillanatig kérdőleg nézett e könnyes szemekbe, azután ajkához vonta a grófné kezét.

      – Bocsánat! – rebegte meghatott hangon, – tudom, hogy nagyon rossz és hálátlan teremtés vagyok s az is maradok mindig.

      – Ezt nem akarom hinni és mondani, Dózia. Te fiatal és tapasztalatlan vagy, kinek fogalma sincs az élet göröngyös útjairól s arról a lejtőről, hova a meggondolatlanság sodorhat.

      – Ebben igaza van. Nem ismerem az életet, csak könyvekből.

      – Örülök, hogy ezt belátod, s talán azt is, hogy én jobb tanácsokat adhatok neked, mint növendék társnőid, vagy a regények.

      – Meg vagyok róla győződve, azonban meg kell jegyeznem, hogy Klára nagyon okos leány.

      – Klárának hivják! És a vezetékneve?

      – Engedje azt elhallgatnom, grófné.

      – Legyen, különben is nem nagyon érdekel, miután sem én, sem te, nem fogunk többé vele találkozni.

      – Ah, azt nagyon sajnálnám! – kiáltott föl ijedten Dózia.

      – Rossz befolyással volt reád, minek most láthatod káros következményeit. Semmivé tette tanulmányaid folytatását, mikre még nagy szükséged lett volna.

      – És mi fog történni most velem?

      – E perczben még nem tudok e kérdésre felelni. Ma itt maradsz, s holnap majd beszélünk róla. Gondolkoznom kell, mi volna rád nézve a legczélszerűbb.

      – Tehát nem haragszik reám, nem vetett ki kegyeiből?

      – Arról szó sincs! Azonban nem titkolhatom, hogy fájdalmat okoztál, mert azt hittem, ragaszkodol hozzám és csalódtam!

      – Nem, nem csalódott! – kiáltott föl Dózia ijedten. – Nem akartam háládatlan lenni s elhatározott szándékom volt tudósítani hollétemről, bár nem tudtam volna hova czímezni levelemet, miután sem kilétét, sem lakását nem közölte velem, de Obrenné közvetítette volna a tudósítást.

      – Okom volt arra, hogy ne tudassam kilétemet. De különben minden hónapban fölkerestelek egyszer, sőt midőn beteg voltál, többször is meglátogattalak és gondoskodtam rólad minden irányban s hogy ki vagyok, az neked mindegy lehetett.

      – De miért nem volt szabad azt tudnom, még csak imádságomba sem foglalhattam igazi nevét?

      – És valóban imádkoztál értem?

      – Minden este és reggel, buzgón, hálateljes szívvel.

      – És mégis szó és búcsú nélkül akartál elhagyni?

      – Magam sem tudtam, mit teszek… És Klára oly kecsegtetően írta le a jövőt, midőn függetlenek leszünk, tetszésünk szerint élhetünk. Ő gazdag s én örökre vele s nála maradok, a mi, azt hittem, nagy előny rám nézve, mert sejtettem, hogy szegény vagyok, sőt Obrenné burkolt szavakban többször meg is mondá azt nekem, hálára, szorgalomra intve annak kedvéért, ki gondoskodik rólam, mert nélküle nem élvezhetném az ő nagyszerű intézetét.

      Hermance elmosolyodott a «nagyszerű» szó gúnyos kiejtésére, magához szorítá a leány fejecskéjét, de azután komolyan mondá:

      – Arra nem volt fölhatalmazva, hogy ilyeneket mondjon neked s rosszul tette; azonban mindez nem ok arra, hogy oly könnyelmű lépésre határozd magad. És kérdés, megtartotta volna-e Klára igéretét a jövőben? Te nem tudod, hogy mily kevéssé lehet bízni az adott szóban s különben is barátnőd még szintén az intézetben van.

      – A szünidőkig, azután elhagyja az intézetet örökre. Ő nem volt növendék, már húsz éves.

      – Az СКАЧАТЬ