Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ kik egyforma érdekkel és kiváncsisággal tekintettek egymásra s mialatt Dózia letette kalapját, a komorna kérdé:

      – Honnét jön, kisasszony? – s vizsgálódva függeszté rá szemét, kinek bájos arcza, nyulánk termete és előkelő külseje meglepte.

      – Az intézetből… De mondja meg, kérem, hol és kinél vagyok e házban?

      – Nem tudja, hol van? – kérdé bámulva Ernesztine. – Hát nem ismeri a grófnét?

      – Hallottam, hogy úgy nevezte úrnőjét, kit én évek óta ismerek, de nem tartottam annak.

      – Eszthey grófné házában van, kivel ide jött, de hát kicsoda ön?

      – Szükséges azt magának tudni?

      A hang, melyen e kérdést Dózia kiejté, száraz és büszke volt s a komorna homlokára komor redőket vont és vállat vonva mondá:

      – Nem éppen szükséges, de miután feleltem kérdésére, azt hittem, én is szerencsés leszek választ kapni.

      – Úgy látszik, titokban kell tartani ittlétemet, s így fölösleges, hogy kilétemről beszéljek, – viszonzá Dózia, s az ablakhoz ült, hátat fordított a komornának s letekintve az utczára, a járókelőket szemlélte, bár alig látott azok közül valakit; mert részint egészen sötét volt, másrészt, mert a palota környéke ilyenkor csöndes szokott lenni.

      Hermance ezalatt szobáiba sietett s ledobva kalapját, a tükörbe pillantott és rémülve látta, hogy hajának göndörségét teljesen eltüntette a nedves, esős levegő. Hosszan hullott az homlokára s öltözéke sem felelt meg az esteli ebédnek, holott tudta, hogy férje nagyon sokat ad a külső formákra s nemcsak a késésért fog neki szemrehányást tenni, hanem öltözéke miatt is, mely legföljebb a második reggelihez lett volna való.

      De hát nem volt ideje most e fölött tünődni, azon kellett sebtiben gondolkoznia, míg a szobák hosszú során végighaladt, mivel mentse ki késését, mi még sohasem történt.

      Férjét csakugyan a szalonban találta, ki unatkozva forgatta az egyik asztalról fölvett albumnak lapjait s kedvetlen arczczal tekintett a belépőre, azután elővette óráját.

      – Éppen félórája, hogy várakozom reád, Hermance és az ebédre! Honnét jösz ily későn s kuszált állapotban?

      – Siessünk hát az ebédlőbe, – mondá erőltetett vidámsággal Hermance s nyugodtságot mutatva, a mit nem érzett.

      Eszthey gróf követte s éppen akkor érték el a nagy szárnyas ajtót, midőn az előttük megnyittatott s a komornyik a tálalást jelentette. Pár perczig némán ültek egymásnak szemközt, mialatt a szolgák kivonultak, azután Hermance kérdés nélkül mondá:

      – Képzeld, Berni, mi történt ma velem; én, ki fél életemet e városban töltém, eltévedtem.

      A gróf kételkedve s figyelmesen tekintett rá.

      – Egész nap iszonyú fejfájásom volt, – folytatta kissé akadozva a grófné – és azt hittem…

      – A reggelinél nem említettél arról semmit, – vágott szavába a gróf.

      – Nem akartalak nyugtalanítani oly csekély bajjal, azt hittem elmúlik s végre midőn láttam, hogy nem szűnik a szobai levegőben, sétálni mentem.

      – Este egyedül?.. Mily különös gondolat. Miért nem fogattál be?

      – Az nem lett volna mozgás s azt hittem, a járás gyorsabb keringésbe hozza véremet s idegességem lecsillapul.

      – Tehát ideges voltál?

      – A főfájás mindig idegességből ered s tudod, hogy én minden ok nélkül olykor nagyfokú idegességben szenvedek.

      – Tudom! De hát hova tévedtél el?

      – Arról később, – viszonzá gyorsan Hermance, mert e perczben a szolgák a második tál étellel léptek be s nem akart előttük beszélni.

      Mialatt tányért váltottak s az ételt körülhordták, Barnabás gróf kérdé:

      – Nem akarsz ma velem szinházba jönni? a darab, melyet adnak, új és nagyon hallom dicsérni.

      – Már későn lesz, csak a végére jönnénk, mert még át kellene öltöznöm.

      – Sajnálom, hogy éppen ma így elkéstünk az ebéddel, nos, de most, miután ismét magunk vagyunk, folytasd az eltévedés történetét. Mi, mellesleg mondva, igen valószínűtlennek látszik, – mondá Eszthey nevetve.

      – Csak nem hiszed, hogy valótlanságot mondok? – kérdé Hermance, kinek nagyon kedve szerint jött ez az udvariatlan megjegyzés s tettetett nehezteléssel függeszté szemét férjére.

      – Nem éppen valótlanságot, de leplezni kivánsz valamit, a mi…

      – Nos, jól van! Tehát egyetlen szót sem fogok többé kiejteni, a mi késésemre vonatkozik.

      – De ha én mégis kérnélek, hogy tedd, – viszonzá ingerkedve a gróf, mialatt igen jó étvággyal evett és ivott, mi a legnagyobb lelki nyugalomra mutatott.

      Hermance ajkán szomorú mosoly röpült keresztül.

      – Minek? Úgy sem sokat törődöl vele, bármerre jártam, – mondá önkéntelen szemrehányóan, mi nem volt szokása.

      – Mondjuk, hogy bizom benned! Ez szebben hangzik, – viszonzá nevetve

      Eszthey, mialatt egy pohár bordóit öntött le.

      – Köszönöm!

      – Mily szárazon, hidegen ejted ki e szót, mintha jobb szeretnéd az ellenkezőt.

      – Nem tudom, nem szeretném-e jobban.

      – Hermance! – kiáltott föl megrovóan Eszthey. – Csak nem akarod magadat azon hölgyek közé sorozni, kiket férjeiknek félteniök kell?

      – Azokat jobban szeretik a férjek.

      – Milyen beszéd! Tudod, hogy én effélékkel nem szeretek tréfálni. Házasok között föltétlen bizalommal kell lenni! Az első kétely vagy gyanu megingatja a házasélet bensőségét, s akkor az többé nem is házasság!

      – Egyaránt érted ezt férjre és nőre? – kérdé szép ibolyaszínű szemét feszülten függesztve férjére Hermance, ki erősködése daczára kissé zavarba jött erre a kérdésre, de határozottan mondá:

      – Kétségkívül!

      – És ha például te csalhatatlan bizonyítványát birnád annak, hogy én házasságunk ideje alatt másba voltam szerelmes, mit tennél akkor?

      – Ne beszéljünk ily szomorú lehetetlenségekről. Én СКАЧАТЬ