Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ észre távozását, – mondá bűnbánóan Ernesztine. – Azonban mondhatom, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy így távozzék egy ismeretlen házból, hol soha meg nem fordult, nem ismerte a helyiségeket, és neki mert menni rossz szándékának és a mi a legkülönösebb, hogy az sikerült is neki.

      – Most keresnem kell, de hol és merre? Erre a kérdésre nem tudok magamnak felelni, holott okvetlen föl kell találnom.

      – Érdemes ő arra, grófné, hogy fáraszsza magát érte? – kérdé Ernesztine haraggal.

      – Ez a tett nem volt szép tőle, de nem is érte, hanem magam miatt kell őt föltalálnom, még pedig mielőbb, mert nincs egy nyugodt perczem, míg nyomában nem vagyok.

      E szavak után Hermance komornájától követve, lakosztályába sietett, gyorsan átöltözködött, bérkocsit hozatott, mert nem akart oda, a hová készült, saját fogatán menni s elhajtatott Obrennéhez, mert egyedül tőle tudhatott meg valamit.

      A rendőrséghez nem fordulhatott, s természetszerüen azt lehetett következtetni, hogy Dózia oda mehetett csak, hova már az intézetből titkon menni akart, s hol bizonynyal várták őt, miután odamenetele meg volt előre beszélve.

      Ez volt reménye, s ezért kereste föl újra Obrennét, ki csodálkozva látta őt belépni, ki előtte való nap, ha talán nem is haraggal, de mindenesetre nehezteléssel távozott tőle.

      Azonban mindjárt az első pillanatban látta Hermance arczán, hogy az valami rendkivüli ügyben jött hozzá. A grófné rendesen vidám, mosolygó arcza nagyon komoly volt, viruló bőrét halványság borítá, szemei alatt fekete karikák huzódtak, nagy nyugtalanságának jelei, s ajka szorosan lezárva, alig birta az őt fogadó nő üdvözlését viszonozni.

      Egész megjelenésén bú, gond és fájdalom volt kifejezve.

      – Mi baja, grófné? – kérdé megdöbbenve Obrenné, midőn vendége helyet foglal s ő állva maradt előtte.

      – Dóziát keresem, ki tegnap eltünt házamból, hova őt innét magammal vittem.

      – Dó-zi-a eltünt? – kiáltott föl bámulva és megrettenve Obrenné, ki nem tudta hamarjában, mit gondoljon e kijelentésről.

      – Nyom nélkül! Gondolhatja lelkiállapotomat, s azért jöttem, hogy egy Klára nevű hölgyről tudakozódjam, ki barátnője neki, s kihez innét menni szándékozott. Ennyit kivettem belőle, többet nem tudok róla.

      – Klára? Ez lehetetlen! Lamberth Klára itt van házamban, nem mint növendék, mert már húsz éves, de gyámja kért, hogy pár hónapig itt maradhasson, mialatt társalkodónőt szerez neki, s birtokára küldi, mert gazdag árva leány, nincs senkije… De az nem nyujthatott Dóziának segédkezet a távozásra. Nem, azt nem hiszem.

      – És még is úgy kell lenni. Dózia ugyanezeket beszélte róla, de vezetéknevét nem mondta meg. Tehát itt van az a Klára, s ma nem távozott hazulról?

      – Tudtommal nem. De ő jöhet-mehet a nélkül, hogy engedelmet kérjen, sőt egy idős hölgy naponkint eljön érte, hogy sétálni, olykor szinházba kisérje. Ma azonban, azt hiszem, még nem távozott az intézetből.

      – Nézze meg, kérem, s ha itt van, hivja ide.

      – Mit akar vele, grófné?

      – Kikérdezem Dózia felől.

      – Félek, hogy nem teljesíthetem kivánságát, mert nem tehetem ki őt gyanunak… Sértve érezhetné magát.

      – Nem fogom őt gyanuval sérteni. Igérem, hogy általános kérdéseket intézek hozzá, azt, hogy nem sejti-e, mint Dóziának jó barátnője, hova tünhetett az el éjnek idején?

      – És ha ő csakugyan tudna arról, reméli, grófnő, hogy őszintén fog felelni?

      – Nem szavaiból, de viseletéből fogom megtudni, hogy tud-e Dóziáról.

      És talán ha látja rémületemet, őszinte lesz irántam.

      – Alig hiszem. Ezek a mai leányok nagyon erős és határozott egyéniséggel birnak, különösen az ilyen árvák, kik korán megszokják az önállóságot, – mondá Obrenné, habozva ejtvén ki szavait s Hermancenak föltünt, hogy arcza és hangja nagyon tétovázó és egész lényén nagy izgatottság látszott.

      – Ismeri annak a leánynak körülményeit? – kérdé a grófné.

      – Azt nem állíthatom, – viszonzá gyorsan, majdnem ijedten a kérdett s leült vendégével szemben. – Mindössze annyit tudok róla, hogy Lamberth Klárának hivják, hogy gazdag, független, árva s gyámja Holcsi ügyvéd volt eddig, de őt mielőbb nagykorusítani akarja.

      – Így már értem, a mit Dózia beszélt, – kiáltott föl Hermance megörülve, hogy egy csekély fölvilágosítást kapott Dózia barátnőjének körülményeiről.

      – Dózia beszélt Kláráról?

      – Megigértem neki, hogy nem tudatom önnel, miként ő csalta el innét Dóziát, ki hozzá akart menni, midőn elhagyja az intézetet… Most azonban fölment adott szavam alól az, a mi történt s elárulom Dózia szövetségesét.

      – Nem hiszem! – kiáltott föl Obrenné láthatólag elhalványodva. – Dózia nem mondott igazat.

      – Én pedig meg vagyok győződve, hogy ő a valót beszélte, s Klárát kell kikérdeznünk a szökevény holléte felől.

      – Ha titokban akarták tenni, Klára nem fog vallani és végre is ő nem tartozik nekem vallomással, – mondá mind nagyobb zavarral és nyugtalansággal az intézet főnöknője.

      – Ellenkezőleg! Vagy azt akarja, hogy a rendőrséghez forduljak? Azt is megteszem, ha nem tudok másként Dózia nyomára jönni, – mondá a grófné jól szemügyre véve Obrennét, kinek viselkedése mind gyanusabb, vagy legalább is különös volt előtte.

      – Azt ne tegye és nem teheti, grófné, – mondá megdöbbenve Obrenné, – mert annak beláthatatlan s ki nem számítható következményei lehetnének. Gondolja meg saját helyzetét és vegye fontolóra, hogy nekem mennyire árthatna, ha nyilvánossá lenne ez a dolog.

      – De hát mit tanácsol ön nekem?

      – Tanácsot adni nem tudok, de hogy lássa, miként kezére járok, behivom

      Klárát, mit nem kell mondanom, hogy nem szivesen teszek.

      – Abban nem kétkedem, azonban nem állhatok el kivánságomtól, hogy vele beszéljek, mert Dóziát nekem így vagy úgy, de föl kell találnom.

      Obrenné a határozottan kiejtett szavakra gyorsan elhagyta helyét, s kisietett a szobából, de tartásán nagy nyugtalanság és levertség látszott, mit a grófné nem tudott megmagyarázni magának.

      Alig volt azonban pár perczig távol, visszajött, mondván, hogy a kit keresett, már nincs otthon, kevés idő előtt hagyta el a lakást.

      – Úgy СКАЧАТЬ