Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ emlékszem, hogy ilyenekről házasságunk alatt beszéltünk volna.

      – Magam sem tudom. De ne is folytassuk, – mondá gyorsan Hermance, félve, hogy férjének ismét eszébe jut kérdezősködni hollétéről és késése okáról. – Különben is, ha szinházba akarsz menni, sietned kell, hogy a darab legvége előtt ott lehess.

      Esztheyt meglepte ez a felelet és sürgetés. Egy futó, kérdő tekintettel függeszté szemét feleségére, azután az órára pillantott.

      – Igaz! – mondá félre téve szivarját, – megyek és te mit fogsz ma este művelni, nem jön valaki teára hozzád?

      – Nem! Korán lefekszem, mert…

      – Még mindig nem mult el a főfájásod?

      – Jobban vagyok, – viszonzá gyorsan a kérdett s hévvel tette hozzá:

      – Azután a kaszinóba mégy?

      – Talán; még nem tudom, ha kivánod, itthon töltöm az estét. De igaz, le akarsz pihenni.

      – Igen! Tehát a viszontlátásra holnap.

      Bertalan gróf melegen ölelte meg nejét, azután távozott, mialatt az szomorú, fájdalmas kifejezéssel tekintett utána s könnyet törült ki szeméből.

      – A ki egyet szeret, az nem hevülhet másért, – sóhajtá, férje szavait ismételve, azután lassú léptekkel ment szobáiba és komornájának csöngetett, ki azonnal megjelent a hivásra.

      Hermance az első pillantásra észrevette, hogy az öreg Ernesztine-nek nagyon rossz kedve van s majdnem félénken kérdé:

      – Kapott valamit enni az a fiatal leány, kit magammal hoztam?

      – Nem, hisz azt mondta méltóságod, hogy senkinek sem szabad tudni a nálamlétéről.

      – Igaz, erről elfeledkeztem. Beszéltél vele?

      – Olyan büszke az, mintha valami főherczegnő volna; alig felelt kérdéseimre s azután nem szóltam hozzá.

      – Némán ültetek együtt egész este? – kérdé csodálkozva Hermance.

      – Ő kinézett az ablakon, én pedig kézimunkán dolgoztam.

      – Ez különös.

      – Honnét hozta őt grófné s mily czélból hozzánk?

      – Ma itt fog maradni. Holnap tovább viszem. Most vezesd ide s menj estelizni. A szobád mellett lévő szobában fog aludni, de az estét velem tölti.

      – Tetszeni fog neki a lakás?

      – A szoba, melyben elhelyezzük őt, csinos és tiszta. Mást nem kivánhat.

      – De hát ki ő? Legyen hozzám bizalommal, grófné, – mondá nyugtalanul a komorna.

      – Kérdésedre nem felelhetek, Ernesztine, csak annyit mondok, hogy midőn koronként távoztam hazulról, úgy mint ma is, őt látogattam meg, kiről kiskora óta gondoskodom.

      – Ezt most legalább tudom. Sok nyugtalanságot okozott nekem gyakori távozása, grófné, s köszönöm, hogy megmondta.

      – Nem volt arra ok, – viszonzá mosolyogva Hermance. – Most küldd be vendégedet, ki nagyon elunhatta magát ma este, mihez nincs szokva.

      – Azt magam is hiszem, de hát nem akart velem mulatni, – viszonzá nevetve a komorna, s elhagyta a szobát és pár pillanat mulva Dózia lépett be.

      Hermance egy pillanatig fájdalmas kifejezéssel nyugtatta a kecses alakon szemeit, ki valóban nagyon szép leány volt.

      Tartása egyenes s öntudatos. Megjelenése előkelő, vonásai finomak és nemesek s a gyönyörű szempárban most komoly, majdnem megrovó kifejezés ült.

      – Hivatott, grófné, – mondá hideg, ünnepies hangon, s kissé meghajtá magát, azután merev mozdulatlansággal állt helyén.

      – Tehát megtudtad, ki vagyok, – kezdé elmosolyodva Hermance. – Ülj ide mellém, s beszélgessünk a történtekről és a jövőről.

      – Nekem nincs mondanivalóm.

      – Igazán mondod ezt, Dózia. Nem érzed szükségét, hogy bizalommal légy hozzám? – kérdé meghatott hangon Hermance és megölelve őt, a pamlaghoz vezette, s leült és maga mellé vonta.

      – Nem tudom, mit akar tudni, grófné.

      – Miért hívsz grófnénak, eddig mamának neveztél. Mi változott azóta?

      – Nem tudtam czímét, rangját, míg most tudom, kivel beszélek.

      – Az nem változtatja meg viszonyunkat. Én neked nevelőanyád vagyok és leszek! Haldokló anyádnak igértem meg, hogy gondoskodni fogok rólad, s azt megtartottam és míg élek, semmi körülményben sem hagylak el. De bizalommal kell lenned hozzám. Nem mondom, hogy szeress, mert az érzés dolga, de arra kérlek, tekints úgy, mintha gyermekem volnál, s gondold meg, hogy neked rajtam kívül senkid sincs e földön.

      – Kik voltak szülőim?

      – Erre most nem felelhetek, sőt azt hiszem, soha nem is fogok felelni, de hisz az rád nézve mindegy.

      – Nem egészen, – viszonzá szomorúan a leányka, – mindenki szereti tudni, kiktől származik, s mindegyik tudta is, a ki az intézetben volt, csak én nem, és ez sokszor nemcsak leverőleg, de szégyenítőleg hatott rám.

      – És mégis mostanáig sohasem kérdezted azt tőlem.

      – Gyanítottam, hogy nem szeretne róla beszélni, s féltem a felelettől.

      – Mi vitt erre a föltevésre?

      Dózia körülpillantott a szobában, mely elegáns budoire volt a legkényelmesebben, sőt pompával bútorozva, azután Hermancera függeszté szemeit.

      – Nem hittem, hogy az, a kinek mondja magát – viszonzá jelentőséggel. – Obrennét is nagyságos asszonynak hívják cselédjei, s ugyanaz a czím nem illett magára.

      – Mi különbséget találtál köztünk?

      – Oh, azt könnyen megmondhatom. Grófné szép és előkelő külsővel bír, másforma ruhái vannak, más a modora, beszéde, taglejtése, míg Obrenné nagyon közönséges.

      – Lám, lám, mily éles megfigyelő tehetséggel bír a kis Dózia, – mondá nevetve Hermance. – Ki hitte volna, hogy ily birálgatásba bocsátkozik… És mióta keletkezett ez a gyanúd?

      – Mióta regényeket olvastam, hol gyakran történik ilyen.

      – Regényeket? Obrennénál tehát meg van engedve a regényolvasás! – kérdé kellemetlen meglepetéssel Hermance.

      – Nincs! СКАЧАТЬ