Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ style="font-size:15px;">      – Gondolj, a mit akarsz! – viszonzá félig haraggal, félig mosolylyal az úrnő, s helyet foglalt egy karszékben és kinyujtá szép, hosszúkás formájú lábát.

      – Húzd föl a sárczipőm s add ide az esernyőm.

      Ernesztine szó nélkül engedelmeskedett, mialatt kipillantott az ablakon, melyen át az égen sötét felhőket lehetett látni, mik vihar közeledtét jelenték.

      Hermance grófné készen volt s kezébe vette az esernyőt és indult az ajtó felé.

      – Mit mondjak, ha a gróf haza jönne? – kérdé Ernesztine.

      – A mit akarsz… Mondd, hogy sétálni mentem.

      – Ilyen időben?

      – Gondolj ki valamit! – kiáltott föl Hermance türelmetlenül, s kisietett az ajtón és nem a főlépcsőn haladt le, kilépve az előszobából, hanem egy melléklejárás felé haladt, hol a cselédség szokott le – és fölfutkosni, s mely a hátulsó kapuhoz vezetett.

      Kilépve az utczára, melyben a palota állt, melynek tulajdonosa Eszthey Bertalan gróf volt, sietve haladt azon végig, azután egy mellékutczába tért be, mely meglehetős hosszú volt, de melyen végighaladva, daczára az esős alkonynak, meglassítá lépteit, s vidám, gondtalan mosolylyal haladt előre, mintha már nem volna sietős dolga…

      Az üzletekben egymásután gyultak föl a lámpák s az utcza is megvilágosodott a villámfénytől és Hermance meg-megállt egyik-másik egyszerű üzlet kirakata előtt, mosolyogva szemlélvén a szegényes holmikat, porczellánt, kalapot, czipőket stb., mintha kedve telnék ilyeneket is látni.

      Azután tovább haladva, ismét egy másik utczába fordult. Az eső már esni kezdett, mely eddig csak cseperészett, s kifeszíté esernyőjét és gyorsabban folytatta útját.

      Itt-ott a mellette elhaladók megfordultak utána. Magas termete, elegáns tartása feltünt, mert ilyen alak nem igen szokott este ilyen mellékutczákban járni; még csak fátyol sem volt az arczán és jól lehetett látni finom fehér bőrét, nagy kék szemét, divatos frizuráját, mely hullámos göndörödésben környezte arczát, s bár túl volt már a legelső fiatalságon, szépségét, mely inkább bájos volt, mint szabályszerű, nem lehetett tagadni.

      Végre elérte útja czélját, a házat, melyet keresett.

      Belépett a kapun, becsukta esernyőjét és lassan fölhaladt a lépcsőn, mely széles volt, tömör márványból készült hajlított karrácscsal, mint a hogy a legujabb házaknál szokás most alkalmazni, s az emeletre vezetett, melyre fölérve, Hermance grófnő az első számú ajtónál megállva, gyorsan, idegesen csöngetett. Az ajtó fölött nagy betükkel czímtábla ékeskedett arany betükkel, melyre a következő írva:

      «Özv. Obren Adolfné leánynevelő intézete.»

      Pár pillanat mulva megnyilt az ajtó, s fekete ruhás, fehér kötényes és ugyanolyan fejkötős fiatal nőcseléd tekintett ki rajta.

      – Ah, a nagyságos asszony! Méltóztassék belépni, éppen levelet készültem vinni számára a postára, – kiáltott föl a leány.

      – Nekem? – kérdé megütközve Hermance, s derült kifejezésű arcza elkomolyodott, sőt mint a cseléd észrevette, elhalványodott.

      – A nagyságos asszony czímére írva nálam van. De most az szükségtelen, mind a mellett átadom. Tessék belépni.

      Hermance után becsapódott a nagy szárnyas tölgyfaajtó, s ő követte a leányt. Vonásai nyugtalanságot fejeztek ki, mi mozdulatain is meglátszott, lassú, vontatott lépéssel haladt vezetője után, ki tágas, diszes terembe vezette, s gyorsan fölcsavarva a villamos gombot, percz alatt fény árasztotta el a szobát, mely beléptük alkalmával teljesen sötét volt.

      – Itthon van Obrenné asszonyság? – kérdé a grófné.

      – Azonnal megjelentem, hogy vendég érkezett – viszonzá a kérdett, s eltünt egyik mellékajtón.

      Hermance kezében tartá a neki czímzett levelet, de nem bontá föl. Szórakozottan tekintett a betükre, s mind nagyobb nyugtalanság és feszültség látszott az arczán.

      Midőn Obrenné belépett, sietve tett pár lépést felé, ki alacsony, gömbölyű termetű, mintegy ötven éves hölgy volt, s arczkifejezésével, hajlott orrával, és keskeny ajkaival szigorú hatást tett, s most különösen komor volt.

      – Kegyed írni akart nekem? – kérdé Hermance, a kezében tartott levélre mutatva.

      – Méltóztassék helyet foglalni, grófné, – viszonzá a háziasszony, – mert a mit mondani akarok, hosszú lesz és – kellemetlen; s mialatt vendége leült, ő is helyet foglalt vele szemben.

      – Dózia? – kiáltott föl Hermance nyugtalanul.

      – Igen, Teodózia kisasszonyról lesz szó!

      – Milyen ünnepies bevezetés, máskor Dóziának hívta.

      – Mint növendékemet… Most többé nem azt, mert, mert…

      A grófné halálsápadt lett, s önkéntelen összecsapta kezeit.

      – Mit beszél… Hogy értelmezzem szavait? – kérdé remegő hangon.

      – Egyszerűen azt kell tudatnom, hogy pártfogoltját nem tűrhetem tovább intézetemben, s legkésőbb holnap méltóztassék őt innét elvinni, de ha lehet, jobb szeretném, ha még ma távoznék.

      – De hát mi okból, valami rosszat követett el?

      – Természetesen!

      – Szabad tudnom, mi az?

      – Megirtam a levélben, de most élőszóval mondom el, miután itt van méltóságod. Dózia tegnap este el akart szökni az intézetből… Miért, kivel, mi okból? Azt nem lehet tőle kitudni. Kérdéseimre nem felel, sír, zokog, de vallomásra nem szánja magát.

      – És hogy jöttek rá szándékára? – kérdé elfojtott lélekkel Hermance.

      – Növendéktársnője árulta el, ki észrevette, hogy kis bőrtáskája a duzzadásig meg van tömve, s a pamlag alá rejtve, mely máskor üresen hevert szekrényében.

      – És Dózia be is vallotta szökési szándékát?

      – Semmit sem vallott; mint mondtam, sír, zokog, de egyetlen szót sem lehet belőle kivenni.

      – De édes asszonyom! – kiáltott föl örömmel Hermance, – ha így van, akkor nem tudni, hogy ő csakugyan el akart-e menni. Lehet az csak föltevés az ön részéről.

      – Az kétséget nem szenved, – viszonzá hideg, száraz hangon Obrenné, – különben behivom, beszéljen ő maga. Grófné iránt talán közlékenyebb lesz.

      Obrenné távozott, s pár СКАЧАТЬ