Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ történetének megtudása, vagy az az elhatározás, hogy Jakab gróf segítségét kéri, okozták, hogy ez este különösen előnyösen nézett ki fekete bársony ruhájában, fehér gyöngysorral a nyakán, mi nemcsak férjének, fiának, de a vendég ifjunak is feltünt.

      Mint mondtuk, ő közel volt a negyven évhez, sőt többen azt állították, hogy túl van rajta; mind a mellett feltünő szép asszony volt s ama hölgyek közé tartozott, ki bár szinte, mint annyian, kivette részét az élet küzdelmeiből, sőt csalódásaiból is, de az nem látszott meg arczán s nyugodt báj ömlött el vonásain, mintha sohasem látott volna szomorú napokat, vagy az idő nem merte volna érinteni fiatalos szépségét.

      És az ebéd kellemesen, vidáman folyt le. A fényes világítás, az asztalt diszítő pompás virágok illata, a jó borok s a kitünő étlap természetesen hozzájárult a kedélyek derültségéhez és a vendég ifjú, az egyedüli idegen az asztalnál, mind beszédesebb lett, s elveszté az őt jellemző komoly zárkózottságot, mi gyakran habozóvá tette társalgását.

      A fiatal Eszthey Béla szemmel láthatólag csodálta őt, ki számtalan ifjú embernek volt ideálja s nem egy próbálta meg utánozni modorban, beszédben, öltözködésben, de mind messze maradtak az eredetitől.

      A fiatal Eszthey csinos, magas termetű ifjú volt. Hasonlított anyjához arczban, de természete, kedvtelései, atyjára vallottak, ki nem is gyanítá, mily helytelenül fogta rendesen pártját kihágásainak, s ez által gyakran féktelenné tette a különben is könnyelmű hajlamokkal biró alig husz éves ifjút.

      Midőn elhagyták az ebédlőt, szivarozás közben Béla megemlíté éjjeli kalandját, mely érthetetlen volt előtte s a többiek külön-külön és más-más érdekből feszülten hallgatták, de a háziak közül talán senki sem vette észre, hogy Jakab gróf párszor kérdőleg függeszté szemét a házi úrra, ki szintén elmondá, hogy a női alak mellette suhant ki a palota hátulsó kapuján, kit fia a bérkocsiba látott ugorni és elhajtatni.

      – Ismered a bérkocsi számát? – kérdé tőle odavetve a grófné közönyt erőltetve, mint kit alig érdekel az elmondott különös történet.

      – Nem! – viszonzá a kérdett. – A Ferencziek-terén ültem abba s egyenesen az utcza sarkáig hajtattam, de annyira érdekel ama titokzatos hölgy kiléte, hogy holnap, vagy még ma este tudakozódni fogok róla az ott álló bérkocsisoknál.

      Azután másról kezdtek beszélni s végre a három úr együtt távozott, a nélkül, hogy Hermancenak alkalma lett volna Jakabot fölkérni a másnapi látogatásra, de elhatározta, hogy ír neki s megkéri őt a hozzá való jövetelre.

      V

      Vidáman sütött a nap, midőn Hermance kilépve a palota kapuján, az első kocsiállomáson bérkocsiba ült s a Vadász-utczába hajtatott.

      Megjegyezve magának férje leveléből a házszámot, tudatta ezt a kocsissal s könnyű léptekkel ment föl az emeletre és be az ajtón, mely az ügyvéd czimtábláján a Holcsi Kálmán névvel ékeskedett.

      Pár percznyi habozás után a belső szobába nyitván, fiatal, kopott ruhájú férfiúval állt szemben, kivel tudatván óhajtását, az egy nagy, tágas terembe vezette, hol többen ültek íróasztaluk mellett s a mellékszobából magas, szikár, sárgaképű ötven-hatvan év között lévő fekete szemüveges férfi dugta ki fejét, talán a beszédre, mi behallatszott hozzá, Holcsi Kálmán.

      – Az ügyvéd urat keresem, – mondá Hermance a fekete szemüveges úr felé közeledve.

      – Méltóztassék belépni.

      Midőn a mellékszobában voltak, az ügyvéd betette az irodába vezető ajtót, s helylyel kinálta meg vendégét, ki egy gyors pillantással körültekintett, azután leült s erőltetett nyugalommal mondá:

      – Kegyed különösnek fogja találni jövetelem okát. Én fölvilágosítást jöttem kérni az ön gyámleányáról, Lamberth Kláráról, ki Obrennénál tartózkodik.

      – Nem értem jól nagyságod szavait, – viszonzá igazi vagy tettetett csodálkozással az ügyvéd. – Mi tekintetben adhatnék én fölvilágosítást Lamberth kisasszonyról, s különösen mily czélból tudakozódik kegyed utána?

      – Megmondom önnek.

      Holcsi e szavak alatt leült íróasztala mellé s czeruzát vett kezébe, mintha föl akarná jegyezni vendége szavait.

      – Mindenekelőtt tudatnom kell önnel, ki vagyok, – folytatta Hermance az ügyvédre szegezve szemét, talán várva a hatást, mit nevének kiejtése annak arczára varázsolni fog.

      Holcsi várakozásteljesen, de nyugodtan állta ki a kutató szemek pillantását.

      – Eszthey Bertalanné grófné vagyok, s azért jöttem, hogy egy bizonyos ügyben beszéljek önnel és fölvilágosítását kérjem Lamberth kisasszonyra nézve.

      – Csodálkozom ezen a kivánságon, – viszonzá az ügyvéd, – mert gyámleányom soha semmiféle téren nem szerepelt s azt sem foghatom meg, honnét ismeri méltóságod nevét és létezését.

      – Azonnal el fogom mondani.

      Holcsi kezét szája elé tartva köhögött, mi Hermance szerint bizonyos nyugtalanságot akart palástolni.

      – Obrenné intézetében évek óta volt nekem egy fiatal védenczem, kit neveltetek s ez a leány onnét meg akart szökni és midőn vallatóra fogtam, azt mondta, hogy Lamberth Klárához akart menni, ki tartást, ellátást ajánlott neki stb., s kinél ő elhagyván az intézetet, azontul tartózkodni fog… Így tudtam meg az ön gyámleánya létezését és nevét.

      – Bocsánatot kérek, grófné, itt tévedésnek kell lenni, – mondá határozottan az ügyvéd. – A kegyed védencze nem mondott igazat. Mert Klára ma is Obrennénál van, neki nincs lakása, melyet fölajánlhatott volna, sőt ő maga is azért van az intézetben, mert nem tudtam ideiglenesen máshová elhelyezni, s addig marad ott, míg nagykorusítom őt és átadom vagyonát.

      – Mindezeket elmondta nekem Obrenné szóról-szóra így a védenczemnek még is az ő tudtával és fölhivására kellett bátorságot venni az intézet elhagyására, mert neki egyetlen ismerőse sincs a fővárosban.

      – Mi a neve a méltóságod védenczének?

      – Pármai Teodózia.

      – Különös név, – jegyzé meg az ügyvéd, de látszott rajta, hogy csak azért tette ezt a megjegyzést, hogy mondjon valamit, s gondolatait összeszedje.

      – Nem találom különösnek, – mondá hidegen Hermance, kire az ügyvéd egyénisége igen rossz hatást tett s látta, hogy az titkolódzik, és oly száraz, zárkózott modorban beszél vele, mintha ellenségének tekintené őt, ki az életben ma először találkozott vele.

      – Lehet, hogy csak rám tette azt a hatást – mondá az ügyvéd, – de azt szeretném tudni, hogy jött a grófné arra a gondolatra, miként gyámleányom csakugyan összeköttetésben van védencze СКАЧАТЬ