Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ adni.

      Hermance pár pillanatig gondolkozott. Azon tünődött, kiejtse-e azt a kérdést, mi ajkára tolult s mi talán megdöbbentené és megzavarná az ügyvédet, ki fürkészve s látható nyugtalansággal nézett rá.

      Úgy látszott, a grófné némasága nem tetszett neki, s talán valamit vélt alatta rejleni. Hermance gyorsan elhatározta magát s fejét kissé hátra vetve, biztos hangon kérdé:

      – Tegnap itt járt önnél férjem, mit végeztek?

      Ez a kérdés kihozta sodrából az ügyvédet. Váratlan volt ez neki s vonásain megdöbbenés látszott.

      – Arról nem tudok, – viszonzá látható erőlködése daczára kissé bizonytalanul. – Azonban lehet, hogy az irodafőnökömmel beszélt, mert nekem tárgyalásom lévén, nem voltam itthon s nem is tudom, miféle ügyben lett volna szerencsém.

      – De ön iratta azt a levelet, melyben ide hivták őt egy bizonyos ügyben.

      Holcsi most már teljes nyugalommal viszonzá:

      – Méltóságod téved, mert az irodából ilyféle levél nem küldetett a grófnak.

      Hermance ajkába harapott, s azt gondolta magában: a ki ily arczátlanul hazudik, attól nem fogok semmit megtudni, s elhagyta helyét.

      – Így nincs mit beszélnem, – mondá szenvedélyes haraggal és metsző gúnynyal. – Majd más úton fogok lépéseket tenni, hogy földerüljön az, mit Dóziáról tudni akarok, mert az lehetetlen, hogy egy tizenhét éves leány nyom nélkül eltünjék s meg ne lehessen találni.

      Az ügyvéd szemüvege alatt elhalványodott s mind a mellett mosolyogva kérdé:

      – Szabad tudnom, mik lesznek azok a lépések, miket a grófné ez ügyben tenni szándékozik?

      – Majd hallani fog róla ügyvéd úr. Ön ittlétem óta egyetlen kérdésemre sem válaszolt, s engedje meg, hogy a hozzám intézettre én is adós maradjak a felelettel.

      Büszke főhajtással haladt ki a szobából, s gyorsan hagyta el a lakást, hol meg volt győződve, hogy egyikével a legkonokabb cselszövőknek volt dolga, s hogy egyszersmind olyan ügyes, zárkózott és óvatos gazemberrel, kivel szembeszállni neki nem lesz ereje.

      A legrosszabb kedvben érkezett haza, s egy perczig arra gondolt, ne hagyja-e abba Dózia keresését, ki oly háládatlan volt iránta, és hajlandóságot érzett arra. De azután mégis mást határozott, mert egyrészt szívből sajnálta azt a könynyelmű, meggondolatlan leányt, másrészt újra és újra lelkifurdalást érzett, hogy nem akarta magánál tartani, azonkívül neki nagyon erélyes természete volt, s a nehézségek minden alkalommal csak sarkalták, ha valamit föltett magában, s most oly csodálatos rejtélylyel állt szemben, melyet okvetetlen föl akart deríteni. Miután az ügyvédnél tett látogatása semmi eredményre sem vezetett, most tehát előtte való napi elhatározását akarta foganatosítani és Oroszlay gróffal beszélni, kiről meg volt győződve, hogy segítségére leend.

      Irt is neki pár sort azonnal s lakására küldte, melyben fölkérte őt, hogy aznap három órakor délután látogassa meg, mert komoly és fontos beszéde van vele, mit négy szem között kiván neki elmondani…

      És maga sem tudta miért, de különös izgatottsággal várta jövetelét, mit úgy próbált megmagyarázni magának, hogy nagyon kényes tárgyról lesz közöttük szó, mit Oroszlayn kívül soha senkivel sem volna bátorsága közölni.

      Vannak dolgok, miket igen csunya szinben lehet feltüntetni, de ugyanazoknak költői világítás mellett elvesszük élét, s így akart Hermance Jakab gróffal azokról beszélni, mit mondandó volt s ő az ifjút olyannak ismerte, ki az életnek csakis szép részével foglalkozik, s a földi salakból mindig ki tudta venni a lét eszményi részét.

      És azért érzett hozzá bizalmat, mert ilyennek tartotta, s majdnem elcsodálkozott, hogy éppen hozzá fordul, kinél voltak idősebb, régibb, tapasztaltabb barátai, kik talán czélszerűbben tudnának kezére járni, és ő mégis a fiatal emberhez fordul, holott itélőtehetsége azt mondta neki, hogy azzal a tervvel, melylyel iránta családjára nézve viseltetik, okszerűbb volna a fönnforgó ügyben vele nem beszélni.

      Ilyen különösek vagyunk mi nők! – gondolta. – Nem az okszerűségre, hanem a rokonszenvre adunk, s azokban bizunk, kiket a szeretet szemüvegén át tekintünk.

      Mindezeket végig gondolta, de nem tett le tervéről, azonban midőn elérkezett a fiatal gróf jövetelére általa kitűzött idő, majdnem megdöbbenéssel látta őt belépni, ki szokott előzékeny bájával közeledett hozzá. Hermance nem a nagy társalgási teremben, hanem budoirjában fogadta, hol bizalmasabban lehetett beszélni.

      Hüvös nap lévén, a kandallóban tűz égett, az asztalon álló porczellánedényekben lévő virágok illatárral tölték be a levegőt s az ifjú arczán kellemes hatás tükröződött, midőn gyorsan, mintegy önkéntelen körülpillantott a kedves helyiségben, hol még soha sem volt s szelíd, megnyerő hangján mondá:

      – Hivott grófné és én megjelentem, mivel lehetek szolgálatára?

      – Foglaljon helyet és mindenekelőtt hallgassa meg mentségemet arra nézve, hogy a fővárosban tartózkodásának egy részét igénybe veszem, holott tudom, hogy csak ügyei tartóztatják itt.

      – Nincs arra szükség, grófné, tudja, hogy mindig és mindenben parancsára állok.

      – Ne így fejezze ki magát, mert elbátortalanodom, holott ahhoz, mit mondani akarok, nagy elhatározás volt szükséges és csakis ön az, kihez kérelmemet intézni merem.

      – Megtisztelve érzem magamat bizalma által.

      Hermance önkéntelen végigpillantott rajta, ki oly szép volt, hogy az ember élvezetet talált szemléletében. Nem a férfias és ifjúságban duzzadó erő, a vonások szabályossága, az átlátszó halvány bőr és komoly, bizalmat gerjesztő tekintet volt az, mi megbűvölte a szemet, hanem az a költői ihlet, mi arczán ki volt fejezve s minek a nők fiatalon vagy későbbi korban egyformán nem tudnak ellenállni.

      Oroszlay kissé csodálkozott hallgatásán, de az előrebocsátott bevezetés után azt hitte, tusakodik a mondandók kiejtésével s azért hallgatott, nyugodtan várt, míg a grófné folytatja beszédét.

      Hermance egy fényképet vett föl az asztalról s vendégének nyujtva, mondá:

      – Nézze meg ezt a fiatal leányt, kiről önnek beszélni kivánok.

      Jakab rápillantott s arczán meglepetés látszott. Homloka kissé elsötétedett s szemében élénk csodálkozás villant föl, de nyugodtan mondá:

      – Nagyon szép! Kinek az arczképe?

      – Egy fiatal védenczemé, kit én évek óta neveltetek egy intézetben, gondoskodtam róla, mintha saját gyermekem lett volna és szerettem! Legfőbb vágyam volt őt boldoggá tenni és most halálos félelmet állok ki miatta, mert két nap előtt nyomtalanul eltünt.

      – Eltünt az intézetből? – kérdé csodálkozva Jakab.

СКАЧАТЬ