Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ ma este nyolcz órakor, – mondá Hermance, de midőn az ifjú elhagyta a szobát, majdnem leverten fordult férjéhez:

      – Úgy látszik csalódtunk Jakab érzelmeiben Veronika iránt, – mondá szomorúan, – s félek, hogy leányunk maga is csalódik.

      – Nem lehet arra adni, mit az emberek beszélnek, – viszonzá a gróf. – Ez az ifjú egészen különös természet s talán még nincs tisztában érzelmeivel és azért távozik, hogy próbára tegye vonzalmát. Hogy Veronika érdekli őt, annyi bizonyos. Nekem ilyenekre nézve jó szemem van.

      – Azzal nem lehetünk tisztában mai nyilatkozata után, sőt az is meglehet, hogy czélzatosan ejté ki szavait, mik a szerelemre vonatkoztak.

      – Nos, majd meglátjuk… – viszonzá az órára pillantva Eszthey, ki nem tudott hosszasan egy tárgynál maradni. – Veronika még oly fiatal, hogy évekig várhat erre az újkori Hamletre, ki tünődik, okoskodik, álmodozik, de talán nem fogja azt mondani Veronikának: menj kolostorba Ofélia!

      Mindketten elnevették magukat ezekre a tréfás pátoszszal kiejtett szavakra, s a gróf megölelve és megcsókolva nejét, elhagyta a szobát, míg Hermance lakosztályát kereste föl s ismét az eltünt leánykára gondolt, kinek holléte és sorsa folytonos rettegésben tartá.

      A nap folytán már nem tehetett semmit a keresésre nézve, holott minden órát veszteségnek tartott, mely tétlenségben mult el és önkéntelen vissza-visszagondolt Obrenné különös viseletére, mi nem tudta, mi okból, de gyanusnak tetszett neki. Hogy azonban miféle következtetéseket vonjon le abból, azt nem tudta megállapítani.

      Csak volna egy megbizható férfi ismerősöm, – gondolta sóhajtva, kire rábizhatnám titkomat s biztos volnék hallgatásában… Én mint nő oly keveset tehetek, sőt gyanuba keverhetem magamat, mint a hogy gyanakodott rám Ernesztine, ki pedig távolról sem ismeri a világ rosszaságát, s ki egész életemben mellettem volt, és ismeri életemnek minden perczét…

      Azután azt a kérdést vetette föl, ha az ügyvédnél teendő látogatása nem vezetne eredményre, mitévő lesz akkor? És erre nem tudott magának felelni. A rendőrséghez nem fordulhatott, mert tiltotta ezt neve, állása, kiléte és az ügy, mi felette kényes volt, s nem adhatta azt a világ nyelvére.

      És mégis föl kell találnia azt a szerencsétlen, könnyelmű, tapasztalatlan gyermeket, kinek most már kezdte hinni, hogy rossz hajlamai vannak, mint Obrenné mondta, de azután az is eszébe jutott, hogy mily szomorúan kérdezte tőle: nem maradhatna-e a palotában, s neki nemmel kellett kérdésére felelni.

      Talán ha itt maradhatott volna, nem határozza magát arra a lépésre, hogy éjnek idején elhagyja egyetlen menedékhelyét. Talán a keserv, vagy a büszkeség és csalódás követtette el vele azt a meggondolatlanságot, hogy az utczára menjen s czél és irány nélkül fusson ki a világba.

      Ez elmélkedés alatt összeszorulni érezte szivét. Lelkiismereti furdalást érzett és könnyek szöktek szemébe, mert tehetetlennek érezte magát és még sem riadt vissza bármily eszköztől, hogy Dóziát föltalálja. Maga sem tudta hogyan és miért, egyszerre Oroszlayra gondolt.

      Hátha neki tenne őszinte vallomást?

      És gyorsan előtte állt képzeletben az ifjú nemes, szimpatikus, bizalmat gerjesztő alakja, kiben lehetetlen volt csalódnia. Buskomoly tekintete arról a belső küzdelemről látszott beszélni, melylyel önmaga ellen harczol. Isten tudja, mit akarva legyőzni. Majdnem tökéletesnek lehetett őt hinni, ki semmi földi gyarlóságnak sincs alávetve, s ifjusága daczára magasan állt többi korabeli társai között.

      Miért hitte ezt róla Hermance, s miért vélekedett így felőle majdnem mindenki, azt talán senki sem tudta volna megmondani, mert ő nem tárta ki belsejét, sőt kedves, nyiltnak látszó modora mellett csodálatos zárkózott volt, s őrizkedett belsejébe pillantani hagyni.

      – Rendkívüli ember! – sóhajtá Hermance, – vajha sikerülne Veronikának szerelmét megnyerni, de most kevesebb reménye volt neki ahhoz, mint csak pár nap előtt is.

      Egy ideig még tünődött a teendők fölött, azután gyorsan elhatározta magát, hogy Jakabnak elmondja aggodalmait. Határtalanul bizott benne, s fölkéri őt, hogy segítsen neki Dóziát keresni, még pedig mindjárt ma az ebéd után, ha pár perczig maguk maradnak. Holnapra egy bizonyos órában látogatását kéri, hol háborítatlanul beszélhetnek. Hogy mit és mennyit fog neki mondani Dózia történetéből, azt még nem határozta el. A mennyi szükséges lesz! Többet nem… De ez a gondolat egészen fölvidítá, s egyedüli segélyeszköznek tekinté tehetetlen vergődésében. És ezzel az elhatározással készült az ebédhez, mind a mellett nem téve le arról a szándékáról, hogy Holcsi ügyvédet másnap személyesen fölkeresi…

      E két határozat után kedélye valamennyire lecsillapult, s megkönnyebbülve ült íróasztalához, hogy leányának írjon és megtudakolja tőle: nem volt-e valamely előzménye és oka, hogy Oroszlay elhagyta Csetneket és a vadászatot, mely kedvencz szórakozása. Nem történt-e valami közöttük stb., mi fölemlítésre méltó volna?

      A levél bevégzése után öltözködéshez fogott, s becsengette

      Ernesztinét.

      – Nincs még semmi hír arról a fiatal leányról? – kérdé a komorna, mialatt úrnője haját rendezé.

      – Semmi! – sóhajtá szomorúan Hermance.

      – Kis idő előtt a portás beszélte, hogy Béla gróf tudakolta tőle: ki hagyta el tegnap éjfél után a palotát?

      – Honnan tudja ezt Béla?

      – Látott valakit végig sietni az utczán, s azt sejté, hogy innét ment az ki. A portás természetesen semmit sem tudott róla.

      – És te azt hiszed, hogy a siető alak azonos ama fiatal leánynyal?

      – Meg vagyok győződve, annál is inkább, mert a portás azt is beszélte, hogy a gróf úr nagy csodálkozását fejezte ki a fölött, miként az innét kisiető hölgy az ő üresen hagyott bérkocsijába ugrott be, s tovahajtatott.

      – De hogy történhetett az, midőn a leány végig sietett az utczán, s fiam a palota kapuja előtt szállt ki a fogatból?

      – A gróf, ha későn jön haza, soha sem hajtat a kapu elébe, nehogy a csöndes utczában lármát csináljon. Az utcza sarkán hagyja azt el, s onnét gyalog jön. Így történt tegnap is, midőn a női alak elsuhant mellette, s ő utána nézve látta, hogy az gyorsan beugrott a bérkocsiba, melyből ő kiszállt.

      – Ez valószínű, – mondá gondolkozva Hermance, – mert hisz a föld nem nyelhette el, s nem barangolhatott egyedül az utczákon. A véletlen kezére játszott, de ez nagyszerű fölfedezés, Ernesztine. Fiam tudni fogja a bérkocsi számát, mert talán rendesen azzal jár, s attól megtudjuk, hova vitte Dóziát.

      – Dóziának hivják? – kérdé a komorna meglepetve. – Az öreg grófnénak is az volt a neve… – És a vén cseléd megcsóválta fejét, s jelentőségteljes tekintetet vetett asszonyára, ki félrefordítá fejét, de azt látta, hogy elpirult.

      – Száz СКАЧАТЬ