Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet). Endrődi Sándor

Чтение книги онлайн.

      Megvettem a szeretőmet nagy áron,

      Általvittem vagy tizenkét határon,

      Hol vizeken, hol patakon, hol sáron

      El sem hagyom mig élek a világon!

      Mély a Dunának a széle,

      De még mélyebb a közepe.

      Az én rózsám kerülgeti,

      Által akar rajta menni.

      Ha az isten megengedi,

      Hidat csináltatok neki,

      Házamnál az egyik vége,

      Győrig ér a másik vége.

      Mig élek is bánom,

      Hogy szavadnak hittem;

      Elhagytál, megcsaltál, –

      Verjen meg az isten!

      Verjen meg az isten

      Dáma feleséggel,

      Tizenkét gyerekkel,

      Pénzen vett kenyérrel!

      Minden falu édes hazám,

      Minden asszony édes anyám,

      Minden szép lány feleségem,

      Kivel világomat élem.

      Eszem a teremtő fádat,

      Engem szeress, ne anyádat,

      Olyan igaz leszek hozzád,

      Mint tulajdon édes anyád.

      Mindenféle szeretőm volt,

      Csak még czigányleány nem volt.

      Czigány leány ne is legyen,

      Czigány leány nem kell nekem.

      Jó a czigány korcsomára,

      Mert rátermett a nótára;

      De nem való szeretőnek,

      Egygyel nem is elégszik meg.

      Nagypénteken mossa holló a fiát,

      Ez a világ kigyót-békát rám kiált,

      Mondja meg hát ez a világ szemembe:

      Kinek mit vétettem én életembe.

      Elmennék én hozzátok minden este,

      Ha az anyád a kapuban nem lesne,

      Nem tennék én tinálatok egyebet,

      Hó válladra hajtanám bús fejemet.

      Nagy szaga van a pünkösdi rózsának,

      Hire van a vásárhelyi lányoknak;

      Annak határában nevelkedtem én,

      Szőke kis lány szeretője vagyok én.

      Szőke Tisza kicsapott az alföldre,

      Szőke kis lány sirdogál a szélibe.

      Szőke kis lány ne keseregj babádon,

      Még a madár sem marad meg egy ágon.

      Nem ám az a rózsa,

      Ki a kertbe nyilik;

      Hanem az a rózsa,

      Ki egymást szereti.

      Mink vagyunk a rózsák:

      Mink szeressük egymást,

      Szép piros hajnalban,

      Mögöleljük egymást.

      Nem anyától lettél,

      Rózsafán termettél,

      Piros pünkösd napján

      Hajnalban születtél.

      Orczáid rózsái

      Ha közel volnának,

      Égő szivem mellé

      Tüzném bokrétának.

      Nem átkozlak, nem szokásom,

      De sok sűrű sóhajtásom

      Felhat a magas egekre,

      Mind te felelsz meg ezekre!

      Nekem a legszebbik estve,

      Fekete szinre van festve;

      Komor felettem az ég is,

      Elhagyott a reménység is.

      A mi engem vidítana,

      Az élethez kedvet adna;

      Attól mind megvagyok fosztva,

      A jó mind másnak van osztva.

      Fel se venném, a mi nézi,

      Él az isten, elintézi,

      De hogy értem ő is érzi,

      Ez, a mi szivemet vérzi.

      Nem bánom, én kedves rózsám!

      Ha így is, ha úgy is,

      Ha szeretsz is, kedves rózsám!

      Ha nem is, ha nem is!

      Pedig a te kerted alatt

      Be sokszor rám viradt a nap,

      Apró fürtü gubád alatt,

      Be sokszor megcsókoltalak!

      Nem hiszed, hogy beteg vagyok,

      Majd elhiszed, ha meghalok.

      Nem jöttél el nézésemre,

      Jőjj el a temetésemre.

      Kisérj ki a sírhalomig,

      Az örök nyugodalomig;

      Tán még egy-két kapaföldet

      Megérdemlek, rózsám, tőled.

      Nem jöttem volna én ide,

      Csalogattak engem ide:

      Barna babám szemöldöke

      Csalogatott engem ide.

      Nem hittem én, de már hiszem;

      Hogy СКАЧАТЬ