Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet). Endrődi Sándor

Чтение книги онлайн.

      Gyenge harmat harmatozik a rétre,

      Ez a kis lány a szivem megigézte.

      Szabaditsd meg a szivemet, galambom,

      Inkább, ha kell, neked ingyen od’adom!

      – Nem kell nekem a kend szíve, tartsa meg,

      Verje meg az a kénköves fergeteg,

      Sokat megcsalt, sokat hagyott faképnél,

      Azért mind kend felelős az istennél!

      Gyere be, gyere be, gyönyörü kis madár,

      Csináltattam neked aranyból kaliczkát,

      Aranyból kaliczkát, ezüstből ajtaját,

      Ezüstből ajtaját, gyémántból váluját.

      – Nem szoktam, nem szoktam kaliczkában lakni,

      Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben lakni,

      Zöld erdőben lakni, zöld ágakra szállni,

      Fenyőmagot enni, gyöngyharmatot inni.

      Gyi, fel, sárga, a tetőre!

      Veled megyek menyegzőre.

      Iha, czin, czináron –

      Szeret a virágom!

      Ha megfázom, ha meghülök,

      Mellette felmelegülök.

      Iha, czin, czináron –

      Szeret a virágom!

      Gyujtsd föl, babám, gyujtsd föl

      Lobogós tüzedet!

      Hadd melegitsem meg

      Gyenge kezeimet.

      Gyenge kezem fázik,

      A szavam hibádzik.

      Piros csizmám sarka

      Ablakodnál ázik.

      Ha bemegyek, ha bemegyek a templomba,

      Rávetem szemem galambomra;

      Teszek neki olyan fogadást,

      Soha, soha, soha el nem hagyjuk egymást.

      Ha bemegyek, ha bemegyek a templomba,

      Rávetem a szemem a papra;

      Teszek neki olyan kacsintást,

      Elfelejti, elfelejti a létániát.

      Ha kimegyek, ha kimegyek a tanyára,

      Ránézek a kevély ispánra;

      Mondok néki olyan jóestét.

      Elfelejti, elfelejti a keresztnevét.

      Ha elmészsz is rózsám, ne hagyj itt engemet,

      Ne vidd el magaddal minden jó kedvemet.

      Elejted orsódat, nem lesz ki feladja,

      Bánatos szivedet ki megvigasztalja.

      Nem lesz, ki kapudnak küszöbét őrizze,

      Nem lesz, ki lepergő könnyed letörölje.

      Ha én rózsa volnék,

      Hamar elhervadnék,

      Senki rám nem nézne,

      Senki nem szeretne.

      Ne mondj hát rózsának,

      Engem violának,

      Egy viola-szegfüt

      A nyári nap elsüt.

      Bizony, ha lehetnék,

      Én csak galamb lennék;

      Oh hová nem mennék,

      Ha most repülhetnék!

      Sem rózsa nem leszek,

      Sem galamb nem leszek,

      Mert én, édes rózsám,

      Csak a tied leszek.

      Ha én tudtam volna

      Szived álnokságát;

      Elkerültem volna

      Szerelmed hálóját.

      De el nem kerültem,

      Haj, belemerültem!

      Mint csikó kantárba

      Bele keveredtem.

      Azért én nem bánom,

      Ha megvetettél is,

      Parancsol az Isten

      Szeretőt nékem is!

      Haja, haja! hajnal akar lenni,

      A szeretőm haza akar menni;

      Az ajtóját be nem tudja tenni,

      Az ágyára le sem tud feküdni.

      Haja, haja! ha én oda mennék,

      Az ágyára haj! én lefeküdnék:

      Két karomat alá rakogatnám,

      Két orczáját körülcsókolgatnám.

      Hallod-e te, barna menyecske,

      Mi van a kötődbe bekötve?

      – Piros alma, gömbö-gömbö-gömbölyü,

      Kóstolja csak, jaj, de jó izü!

      Mit tagadod, rózsám, hogy szeretsz,

      Hisz te arról semmit nem tehetsz.

      De minek is taga-taga-tagadnád,

      Ugy is tudja az egész világ!

      – Fogadásom tiltja szeretni,

      De nem a legényre nevetni.

      Kijátszom a tila-tila-tilalmat,

      Ugy szerettetem el magamat!

      Ha nem voltál jó szerető,

      Boritson el a temető.

      Vigyen el a sárga halál,

      Takaríjjon szárnya alá.

      Ha nem voltál igaz hozzám,

      Mért csókoltad meg az orczám?

      Hagytál volna békét, rózsám,

      Ne СКАЧАТЬ