Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      A szívem eláll, ha elgondolom:

      Mégis min múlott? Néhány vakeset!…

      – Ha egy véletlen-bokron fennakad,

      Mit ábrándunk ma “törvény”-nek hímez,

      Találkozásunk e kis hazában?

      Ó, higyjünk, kedves! Nem-hinni baj most!

      Mert sok út véres, sok haza sírkert,

      Mert más glinglangot szívharang nem tud,

      Ha csucsujázza lágy boldogságát; —

      Míg zúg a szél kinn, halottak járnak,

      Tábori sátor sírlepedőjük,

      Millió mártír, …hiába mártír…

      – Jaj, higyjünk kedves! Add a kezed most!

      Messze az árok… tőled elég volt,

      Könnyem elég volt! – Félúton intett

      Kegyelmet néked, veszni indultnak,

      Kegyelmet nékem. (Ó, daloljuk most!

      “Te deum!” —, csak így érteni ezt meg)

      – Hazák és útak felett az Isten.

      Igazad van: simítni a gyürődést,

      Visszafésülni ellazult hajat,

      – Még azt hihetnék körül az emberek:

      Valami bolond “íróné” ül itt,

      Ki este verslábaktól dúlt fejére

      Csak így-úgy csapja fel a kalapot,

      S biztosító-tűt vesz kapocs helyett.

      – Az ura? – Az tán még-figurább szerzet!

      Csőbe kuksoló, halvány mániákus,

      Metsz, izzít, szárít, kikészít, leöblint,

      S azt hiszi: ezen nyílik a világ.

      – Pedig ments Isten! Semmi baja néki!

      Rendes kis úr, – komoly, szakállas úr!

      És aztán illendően, vontatottan

      Kell társalogni, – régi hitveseknek.

      Egy kicsit egymást jóerkölcsben unni!

      Mint akik szépen, kifogástalan,

      Megösmerkedtek gárdedám-szárny alatt,

      Kétszer beszéltek ablakrácson át,

      Aztán az ifjúr szalonkabátba bújt,

      Meglátogatta délben a papát,

      S az szólt: “Leányom, nagy szerencse ért,

      Megtisztelés házunkra…” és a többi:

      S a szende lélek irult-pirult okossan,

      S míg esküvőről vissza nem kocsiztak…

      Dehogy! A világért se! Még kisujját

      Sem adta volna csókra, úgy ügyelt.

      Nem is! Csak rossz gyermekek tesznek ollyat.

      Azoknak kell a házmestertől félni.

      Éjnek évadján mit koncsorognak Budán?

      Mink soha olyat! Egymásnak úgy születtünk

      (báli angyalkák,) házasságlevéllel.

      – Ki emlékeznék közülünk olyan

      Rendetlenségre; furcsa, élhetetlen

      Húzódásra, hogy: “Tán mégse! Hagyd!

      Sorsodra végleg mért kössem magam?

      Becsüld meg jobban drága ifjúságod!

      Gondold meg jól, vagy – ne gondolj vele!”

      – No már ki hallott ily bolond vitát? —

      Az a szigorú úr tán, ki mellettem ül,

      Halvány homlokkal és komoly szakállal?

      De kék szeme sarkából rámragyog

      Hitetlenül is hites tisztasága,

      És kikacag, akárhogy komolykodik,

      Az édes, bízó, gyanútlan fiatalság,

      – (Melynek mennyire, mennyire igaza volt!)

      – És aki most ugye ne-e-em, dehogy is

      Szeretné megverni a feleségét? —

      Önnek szóljon e dal. Szép szeme derűjének,

      Mely átragyog bohókás könnyeken,

      Kopár útamra, vígaszul nekem;

      – Öné legyen e csüggedt szárnyú ének.

      Az életemet kérdi? Milyen élet!

      Napom ha feljő izzón, véresen,

      Éh farkascsorda üzőbe veszen,

      Vad, beteg álmok, hahotázó rémek.

      Iszonyú az, amit én érzek, látok.

      Kain fölött, amely itélt, az átok

      Az én jajomhoz pásztordal csupán,

      S az ön keserve, asszonyom? – Igen!

      … Mint mikor csöndes, őszi délután

      Darvak csapatja húz át az egén.

      Szerelmed, Uram, megsebzett engem;

      Itt vonaglik a seb vérpirosan, —

      Uram, – szerelmed sebzett meg engem.

      A te félelmed átvillámlott rajtam, СКАЧАТЬ