Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      Ilyen volt tán, mikor magához vette

      Öregbátyja, az ács. Tizenhatéves.

      Göndör, fekete sörénye vállig ér csak,

      S nagy, bizantinus, bús gyerekszeme,

      Mély, barna, sokfehérű szembogár

      Tágranyitottan kérdi misztériumát. —

      Mert arca előtt áll halvány, nagyocska

      Jézusa már; s az anyja bús szemével

      Szemedbe néz a képről ő is merőn.

      – S Mirjam nem öleli, – imleti még,

      Nem hajtja hozzá oldalvást fejét.

      Érett, konyuló, méla mozdulattal,

      Együgyű, vállalt, boldog anyaságban,

      Mint ahogy értjük, s áldjuk a Madonnát,

      (Örökre így lett kései képírásnak.) —

      Ez még a szűz s az anyasága: csoda.

      – Kis keble dús fátyol redőkbe rejtez,

      S gyenge karjait, áttetsző üvegkezét

      Bő köntösében mint két lenge szárnyat

      Terjeszti ódon, imás mozdulattal

      Az Úr felé; – s nagy, barna-bogarú,

      Világító fehérű mély szemével

      Komolyan, gyermeki panasszal kérdi,

      Mint az angyaltól Názáretben egykor

      Imádság közben: “Hogy lehet ez, uram?”

      Ím harsonaszóval riad a reggel,

      – Szűzi, gyönyörű dalia ő,

      Harchercege, jő sugárseregekkel,

      Hullámkék palástján fény a redő,

      Ránknevet tág aranyszemekkel…

      Ó, áldott, áldott!

      Újnak mutatja a világot.

      Jöjj távoli balzsamokkal,

      Jöjj, dús, rakott kosarakkal,

      Szép hajóid tülkölve öntsék

      A szigetek aranygyümölcsét!

      Te vagy a gazdag bárkás!

      Te vagy az üde kiáltás!

      – Itt egy megsarcolt, inséges város,

      Minden utcája romos, halálos.

      Hős istenkakas, sugártarajas!

      Kiáltsd fel szívem sok zegzugos házát,

      Verd dobra, mi bennem multas, avas,

      Csináljunk egyszer még tabula rasát!

      – Mosd ki a hullákat friss tengerárral,

      Temessek tegnapot únt kegyelettel,

      Tanuljak repdesni növendék-szárnnyal,

      Utólszor, egyetlenegyszer!…

      Ó, gyermeki reggel! ó isteni reggel!

      Követlek, mint a nap fényét az árny,

      Mint bús Echo Nárcist sirván követte;

      Szivem vére hull kis lábad nyomán.

      S mint Afrodité szent léptén, megette

      Biborrá vált a rózsa, melyre hágott,

      Mikor szerelmes szép ifját kereste.

      Úgy fátyolozza gyász e szép világot, —

      Hol én futok fehér lábad nyomán, —

      Reménytelen, – mint fény után az árny.

      Mily sokan vagytok!…

      Millió kis katona gázol

      Most vérködben, fagyott mocsáron, füstpernyés, fölsebzett úton,

      (A végek vad völgyein át már fújdogál a hideg szél)

      Oly kábán egy-ritmusú léptük, oly egyszínű szürke gúnyájuk!

      Élet töméntelene! Durva fölösség porszeme egy-egy,

      A szédült sokaságban nem kérdhetik hova, merre?

      Csak mennek, bár nem értik, mi sodorja őket, – a tébolyt,

      Hogy tűzhelyet, műhelyet hagyva, otthoni szokást és gondot,

      Járjanak dúlt faluk útján, vérködben, fagyott mocsáron

      S ha kiáltanak nekik, öljenek szörnyű robajjal. —

      Mert másmezű, másszavú szomszéd ugyanezt műveli vélük,

      Túl akar jönni, hogy nevezze “enyém”-nek a földet,

      (Bár azé örökre a föld, ki túrja s rátapad élte.)

      … Nem, nem értik… Ki akarta?… Honnan jött e suta kényszer?

      Hogy ember törjön így emberre föld alól lesve mint okos vad

      (Mily jó most a föld vadjának. Kímélik attul a fegyvert

      És téli álmot alszik kis párjával csendes odúban.)

      Nem értik… Pihenvén néznek a tűzbe és nevetik, milyen egyenlők.

      Most sárosan, férgesen, fázva, testvérré-fosztva így együtt,

      Bár van amelyik könyvre is gondol és hajdani szép muzsikára,

      De a baka is “rögényezi magát” és lidércet álmod a lángban

      S СКАЧАТЬ