Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      Vérző ököllel, sírva döngetjük, víjjuk, verjük

      Örök-hiába e rémes ködboltot, az én-falat.

      Siket echó felel: Magad vagy! Magad!

      Jaj, kisértet-arcok az emberi arcok!

      Mozog az ajak. Mindnek két, nagy szeme van.

      – Az ő szemükkel csak egyszer nézhetném magam!

      Mit tükörből látok, nem igazi arcom!

      Futnék tőle – én szörnyű varázzsal vert.

      Kit kérdezhetnék? Nincs más! Embert, embert!

      A csillagok földén sincs senki, senki társ!

      Egymásra-hagyattunk az űrben, egy-vérek e földszigeten,

      – S nem tudhatom, hogy mit érez a kisgyerekem.

      Üres ivorgolyók ürege zár egyenkint.

      Gurul velünk, vagy áll. Nagynéha összecseng.

      Mit tudhatunk a szűk sötétbe bent?

      Érthetjük-e rendjét forgásnak, ütközésnek?

      Tekéznek-é velünk ismeretlen, nagy kezek?

      – S hova ejtenek, ha leejtenek?

      Rózsák, hajoltan, reszketők, fehérek!

      – Már semmitse kérdek! —

      – Most egyszerű, nyiltszemű minden, úgye?

      Hogy majd keseredik illata, fakul a színe,

      Tudja előre a virág. Csoda nincsen!

      Oly bölcs a virág és oly egyszerű minden! —

      Néma rózsák, fehérek!

      – Mégis pirulón, félszegen vágynám nyúlni ma értek,

      Hogy mondhassa egy halk mosoly: “Akárcsak egy leány!”

      Lyányos, lehajtott, halvány rózsafők!

      Ki méri az időt?

      – — – Talán dús örökömet még őrzi az élet?

      Tán kiadta a részem vagy busásan igért? —

      Mim van, amit veszthetek, hogy veszteni féljek,

      Egy kivirult lehetőségért – egy pillanatért? —

      Mi jussom – — hogy ép ilyen csókra várok,

      Ahogy az ajkam illet egy virágot?

      Fátylas lehetőségek! – Szent, tömjénszagú rózsák!

      Egy templomhajón át

      Szállt egykor e hervatag illat, – s száll ma felém.

      Ama májusi este – az a Mária-ének —,

      Várón lehajtott lányfejek; közöttük én,

      Fojtott imám, szűz titkom, akkori lelkem. – Oh élet,

      Csúf, zagyva évek! – Láng, füst! Túl, messze látom-e még

      Az ostyát testté bűvölni a pap fehér kezét?

      – Csak rózsák! Ti téli rózsák, fáradtan pihegők!

      Legyen! – Hívom őt! – — —

      Mi lesz velünk a jólfűtött szobákban,

      Virágok, mitől félünk, – meddig élünk?

      Kényszeredett, mímelő illat, – hazátlan,

      Tengő üvegház-illúziók; – s végetek, – végünk,

      – Távozó ifjúság ez – mi tudjuk —; reménytelen,

      Mint búcsúcsók egy kézre, ha profán szemek figyelnek.

      Későn indultam el várásgyűrte szívvel.

      “Jaj, sietni kell most, utamat vállalni,

      Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni,

      Gázlóim gázolni, sűrűim felverni,

      Szívemet göngyölni idegen szívekbe!”

      Tikkadt kiváncsiság két szemem árkolta,

      Minden tüskebokrot rengetegnek néztem,

      Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam,

      Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem,

      Jött egy rossz szerelem: végzetemnek mondtam.

      Most leválnak rólam a szívek nem-fájva,

      Mint érett gyümölcsről magburka leválik;

      Mi lehet még hátra, mit kell még akarnom?

      … Talán ezentúl már várás nélkül várok,

      Lusta alázattal sorsomnak juházva?

      Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam,

      Ezt: “Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor!

      Látod, boldog vagyok!” Ilyet sohse mondtam!

      Ilyen szent egyszerűt, ilyen szép biztosat.

      Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!

      Ami még jöhetne: váratlan ajándék,

      Szép tükröző látás, szent dilettáns élmény,

      (… Hisz néha már tudok örülni egy tájnak…)

      Néha így álmodom: vállamra valaki

      Hátmegül, vigyázva meleg kendőt dobna,

      S lábujjhegyen, mint jött, szépen továbbmenne; —

      Építő, szépítő, enyhes jó szerelem.

      (… Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak;)

      Bizonyos, hogy nem lesz; kicsit tán mindegy is;

      Talán azért szabad boldogságnak hívni.