Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      Ha akkor ő messze Keletről indult volna felém,

      S én napnyugat idegenéből sietek, – hívást hallván,

      És találkozunk vala a tenger lakatlan, szép szigetén,

      És másnap, éltem csúcsáról, e fűszeres máglyáról leszállón

      Nyújthattam volna kezem: “Örökre köszönöm neked!”

      (És nem mondja nevét és nem mondom meg nevemet)

      Úgy megyen el, – köd utána, – sohase hallatja hírét,

      – Az előttem, utánam volt nőket, profán ügyei visszáját,

      Asszonyvadászó módja sok széltibe-hírelt fogását,

      Ha soha nem tudom meg,

      Maradt volna egy kevesem; nekem már holtomig elég.

      … Hajdani, akkori képmásom, babonás lágy viasz-tetem,

      Mágiás iraló-szer pihen valami fiókja mélyén.

      – Egy ideig, tudom, rányitotta néha a zárat,

      Mosolygó kis bosszusággal kiváncsian föléhajolt,

      És játszva karcolt egyet a kicsiny viaszk-szíven,

      Tréfából ölelésre nyitotta a tehetetlen két karját.

      Vagy tinta-pocsolyába hurcolta a szegényke lábakat. —

      De már oly rég nem, – már sohase nyílik ki az a fiók!

      Feledte, – felé se néz. Néhány új bábuja van.

      Mi lesz velem már?

      Olyan régóta nem is fájt istenigazába a szívem.

      Ó, lehet nekem a világba még örömem!…

      El fogok menni egyszer a Campagnákra, bizony!

      S egyszer meglátom a fjordok vizét, addig meg nem halok!

      Nekem bizony van szép kisfiam, ragyogószemű, okos, erős!

      És néha el tudom hinni, hogy amit mívelek, érő!

      – Ó, kedves, csinos holmikat lehet szerezni a pénzen.

      Könyveket írnak az írók! – van, aki fest színnel, ónnal,

      És örülhet az ember, hogy rózsállnak szép, alkonyi egek.

      – Engem még meg is kívánnak itt-ott, és nem az utolsók! —

      És emberek, a javából, mondják: – bízni lehet baráti kezemben!…

      Haj, világ, – drága világ!…

      – Egy gödröt ásni, – beléfeküdni – és magamra szórni a földet!

      Értek, felejtek, megbocsátok!

      A szomorúságot

      Úgy öltözöm, mint köznapló ruhát.

      Azt mondom: “Nincs már mondanivalóm!”

      És nincs tovább!

      Percek szűzességét már nem zilálom.

      (Bús jóra-változásom!)

      Terellek máshoz, drágák, – béke rátok!

      Szánom és szívelem e mást

      És megbocsátok.

      Eltökélt, szelíd tagadás

      Úgy tapad rám, mint óvó, puha kendő.

      Semmi leendő!

      Csak zengő, altató sohák

      Kongatnak a szívemen.

      Már nem tudom, kiért sírok,

      (Cserélem, vagy feledtem)

      Ha néha sebten

      Fújom el este a lámpát

      S felrémlik, mint álom, a régi ok.

      Tán új ok ellen fétisül nekem.

      Mert az új – idegen,

      Mint vendéglátó házban a cseléd.

      Hogy tegezzem? Hogy mondjam a nevét?

      Vendég vagyok csak, s nyűtt podgyász velem.

      Így ösmerem

      Szívem! —

      (Kongatnak benne félrevert Sohák

      Messze tűzvész-csodát.)

      Benn valahol tobu-szentélyek vannak,

      Órák, szavak, szobák,

      S tudom: meghalok, ha nem tisztelem…

      – Jaj, most is hazudok szegény, bolond magamnak!

      Egytájban a halál értem izengetett.

      Sokat járkáltam akkor szökkenő hidak ívén, —

      S ha véres kocsilámpa-szemek növekedtek az estbe felém,

      Síneken állva, kisértőn mértem a perceket. —

      Vagy házlépcsők vad emelet-örvénye felett

      Szemem lehúnytam. És balkonok szédületén

      Vigyáztam a szívemet százszor is én:

      Bírok-e? – Várok-e? – Félek?

      És elvégeztem, hogy maradok: élek.

      Most nekem már menni kell.

      Kivilágított termekbe sietve nyitni,

      Kiviláglott hír-titkokat kérdezve szítni.

      S hol két szempár sugara egymásba tüzell,

      Közöttük haladni el.

      Ablakban állva nézni, hogy járnak utcámban a párok,

      Ismerős párok, tilosba-járók.

      – Így próbálni kell, hogy bírom-e, állom-e szépen?

      Erős-e ellened Élet, a vértem?

      (Pedig jobb volna, tudom,

      Erdőn, hegyekben járni és érezni vizet, eget.

      Szoktatni már egyszer a csendhez szegény, feszült szívemet

      És megbékélni, bizony!)

      Eljön-e az Úr majd, ha hívom?

      Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek

      Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,

      Mely csak kitárul se adva, se kérve, —

      Lehajthatom-é egyszer fejemet?

      Feszült lelkem belesimulhat-e végre

      Az Isten óriás köd-tenyerébe?

      Jó volna már halva látni,

      Ártatlan néma halottnak,

      Beszórni ibolyákkal,

      Beharmatozni СКАЧАТЬ