Az élet útján. Margit Kaffka
Чтение книги онлайн.
Читать онлайн книгу Az élet útján - Margit Kaffka страница 37
Название: Az élet útján
Автор: Margit Kaffka
Издательство: Public Domain
Жанр: Зарубежная классика
isbn:
isbn:
És asztalod kenyere tápláljon engem,
– Itasd lelkem a te szent véred borából.
*
És vedd az én vérem, mit nem pazaroltam el.
Testem, mely méltatlan a szenvedésre,
És vérem, amit még nem pazaroltam el.
Fogadd homlokom, mely egykor bíborba borult,
– A te szent lábaid zsámolyaul.
Vedd homlokom, mely oly könnyen bíborba borult.
Fogadd két szemem, – a tévelygés lidérctűzét,
– Most az imádság könnyűi oltsák
Két szememet, a tévelygés lidérctűzét.
Fogadd ajkaimnak sok csapongó szavát;
– Töredelemre intés lesz ezentúl, —
Fogadd ajkaim sok zavart, hazug szavát.
Fogadd kezem, amely adni sohasem tanult; —
A jóillatok oltárán, – az égő áldozathoz
Használd kezemet, mely adni sohasem tanult.
Fogadd lábaimnak táncos, léha neszét;
– Most irgalmadnak hívó szavát várják, —
Ím, vedd lépteimnek táncos, könnyű neszét.
Fogadd szívemet, mely bűnös vágyakra hevült,
– Most szent töviseid között vonaglik
Szívem, amely eddig forró bűnökre hevült.
*
Isten, áldozat, irgalom Istene,
Az én vétkeim örvénye beh mély,
Oh irgalom, áldozat Istene, te!
Oh bosszuállás. igazság Istene!
Gonoszságom fertője, mint sötétlik,
És te vagy a bosszú haragos Istene!
– De te áldás és béke Istene vagy,
És szörnyű az én nagy szorongatásom,
– Szánj engem, – hisz a béke Istene vagy!
Hisz te előtted semmi titok nincsen,
Te tudod, hogy a szegények szegénye vagyok,
– Kegyelmet találjak színed előtt Isten!
1906
KÖLTŐ A HEGYSÉGBEN
Lassan ballag a költő a hegyek között.
– Messze, barna sziklákon gunnyaszt a köd.
Szól a költő: “Ott szép juhok szenderegnek!”
A csúcsra ér. Elfáradt bizony jövet.
Emelgette is a borosüveget,
Aranyködös a szíve, s a szeme tőle.
A felhőket nézi. “Lám, hogy labdáznak ott!
Micsoda hajók vad vitorlái azok?
Szegény, kék szeme az égnek! Eltakarják!”
S fojtott hangon, magának dalolni kezd
Arról, hogy ősz van, tél-halál közelg,
És a tavasz oly elérhetetlen messze!…
Most víg társaság barangolja a tájat.
Észreveszik; s szól egy apa a fiának:
“Nézd, az ott költő! Máskép: zavaros-fejű!”
1913
A KÉTSÉGBEESETT
Ó, könnyek, bánat, esengés, ima!
És újra panasz! Mindig könnyek, könnyek!
Én boldogtalan, mi lesz már velem?
Alig érzem a nyár langyos éjszakáit,
Már tél huzódik a vidék fölé,
Már jön a tavasz nedves, esős szele.
Megint húznak a vad hattyuk felettem,
Szívem tele kínnal. Ó hányszor, hányszor
Láttalak jönni-menni, bús madarak!
Elvirulnak céltalan a krizantémek…
Szegény virág, – én – megvetett, nyomorult!
Senkinek sem jő kedve leszakítni?
Örökké ablakomban ülök és várok,
– Még mindig nincsen a nappalnak vége?
Finom eső áztatja a réteket.
Halk saruján az alkonyat leszáll;
Gyöngéden öleli a földet az éj…
Bennem minden, mint tegnap, úgy marad.
1913
AZ ISTENEK TÁNCA
Fuvolámon, szép jade-fuvolámon
Egy dalt mondottam; emberekhez szólót,
– Az emberek nem értették. Nevették.
Fuvolámat, szép jade-fuvolámat,
Az ékest, karcsút, drágát akkor én
Megbántva, búsan égre emelém,
S feldaloltam dalom az isteneknek.
– Megtisztelve köszöntek ők felém,
És a kigyúló fellegek színén
Zenémre halhatatlan táncba kezdtek,
S én fujtam ékes jade-fuvolámat…
Azóta, – ha az embereknek dallom
Dalom, – szép, karcsú jade-fuvolámon,
Rámfigyelnek; s azt mondják: értenek.
1913
SZERELEM-RÉSZEGSÉG
Langyos szél jár a palota-kerten át,
A bokrok közt jószagú fuvalom lebben.
A teraszon, hanyagul hátradőlve
Jólléte színes selyemvánkosain
Pihen a császár dús lakoma után. —
Előtte táncol Si Csi… ragyogva, mint a csillag,
Tündöklőn, mint a Szépség. Illan, lebeg,
És mosolyog… mosolyog csudálatosan,
A szívig-fáj, hogy repked kis rózsalába;
Gyengéd csipői ringatják a vágyat,
Szép keble kél-hull, mint jószagú tengerár.
Így illan, lebben, – míg édes bágyadás
Önti el forró, halovány tagjait.
Hulló virágként hull lágy lépte már, —
És elomlik epedőn a Királyi
Nyugvóhely jade-párkányára dőlve,
Odakúszik, felkönyököl és vár…
A szűzi Si Csi… epedve dől oda…
1913