Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      Fínoman festett ajakú

      És tussal írt szemöldökű szép!

      – Ha rád gondolok, az okosság

      Elszáll szívemből páraképp.

      Szobámban kis lakkdoboz áll.

      – Most tudd meg a vétkem; —

      Halk szájam egyszer csókkal tapadt

      Rá lélektelen sötétben.

      E kis tárgyat, – hogy is emlékeznél? —

      Hókezed érintette.

      Atyád boltjában nyújtottad felém

      Egy tavaszi este.

      – Tudom, csúnya vagyok! Ha egyszer

      Elmondanám kínomat,

      Kacagnál merészségemen, —

      Ó, mért is láttalak?

      Szellőcske volnék, nem lenne tilos

      Szépséged körül lengeni nékem.

      – Mily gyöngéd, lágy, bús, hízelgő,

      Kéjes, vágyó, forró, csengő

      Szél volna az! – Ó, drága szépem!

      Oly áldott a te két kezed,

      Hogyha belőle szőhetne a len,

      Nem volna egy virág se szebb

      A réteken.

      Oly gyöngéd kis lábad nyoma,

      Mint lepkeszárnyon lehellet.

      Nesztelen úgy suhansz tova,

      Mint égen a karcsú felleg.

      Hangod oly édes, tiszta, mint

      A fülemile-dal a csalítban.

      – Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing,

      Úgy suttogsz halkan.

      Szépek az ifjú barackfák,

      Virágos virágaik dísze,

      De sugárzóbb a te pompád:

      Bár hajad éjfekete.

      Te vagy a virágok virága,

      Madárdal, tavasz és felleg.

      Csak messziről áhítlak vágyva,

      Tudod, sohse ölellek.

      Mégis, – ha nézlek,

      Nem bánok madárt, lepkéket.

      Hogyha meglátlak,

      Felejtem a tavaszt, a fákat,

      A virágot, földet, eget:

      És nem irígylem

      A boldog isteneket.

      Az ezüst fácán nyújtottan, búsan

      Kiáltott messze felettünk.

      Fuvolámon játszottam valamit…

      Nem volt vidám dal… Elakadt az is.

      Súlyos szomorúság terült a világra;

      Bár nem tudtuk nevén nevezni. —

      Szemünkbe sajgón gyűltek a könnyek,

      Az élet, mint álom feküdt meg bennünk.

      Nehéz volt szívünk, mint a virágoké körül.

      – Lecsüggesztetted két karod,

      Szemembe néztél és szóltál fáradtan:

      “Maradj csendben! Majd elvonul!…”

      Néma a park már, levélnesz se hallik,

      Zárva a kapuk, a palota alszik;

      A virágágyak éji illata száll.

      A balkon-rácsnál, hol porfir-oszlopon

      Szagos fűzért az Égnyító gallya fon;

      Két karcsú dáma összefogódzva áll.

      Két fínom árnyék a kék holdvilágban.

      Szűzi alakjuk összehajlik lágyan…

      Egyiknek ajkán már-már ébred a szó.

      A könnyítő, feloldó, oszladó,

      Mely élte titkát hév panaszba ölje,

      Fojtott kínját testvérbúvá közölje.

      Már-már beszél. A szíve oly nehéz.

      Riadva egyszer még a sűrűbe néz,

      Nem les-é áruló? Már-már beszél.

      Parányi zörgés reccsenti a gallyat…

      Két zöld, parázsló szem felé mered!

      Ellenséges, gonosz smaragdszemek…

      Egy papagáj!… Felsóhajt és elhallgat.

      Az egyszeri ifjú lányok, pihenve

      Virágos lombok dombján, így csevegtek:

      Barátnőim! Ha azt mondják nekünk,

      Hogy szép-voltunk halványul, mint a hold,

      Arcunk már nem sugároz édesen,

      Hajunk sem éjszín, mint hajdanta volt;

      Mit felelünk? Ki látja önmagát?

      Édeseim! Hol lakhatik a rossz Tél,

      Ki havat ráz fejünkre, arcunkba fú? —

      Ott СКАЧАТЬ