Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ gaz darázs járt arra, megkívánta,

      Le is ült rá, de jaj, nem a kalácsot,

      Piros gyüszüszád harapta dagadtra.

      Te ott ültél rémülten, keseregve,

      Fényes szemedből csurgó, nagy könnyekkel…

      Én akkor, – szó ami szó, – már nagyocska

      Leány lehettem, táncórákra jártam,

      S ha láttalak vó’n bömbölni, szép fiúcska,

      Hozzád anyásan lehajoltam volna

      Síró szemed, kis orrod megtörülni.

      Ez iskolai ünnepély a zöldben.

      – A tanító bácsi pálcával int,

      Te hátrább állsz, s szelíden iparkodol

      Kidugni arcocskád két nyegle váll közt.

      Komoly, kedves fej már e kis diáké.

      – Akkor volt, úgye, hogy naplót vezettél

      Jegyezve mindég apró rossz szokásod,

      Titkos betűt írtál be, vagy keresztet,

      S figyelted a naptárban, hogy javulsz-é?

      Te kezdődtél már itt, rád ösmerek.

      … Én? – Kisvárosban szólt-szapult, anyányi

      Lány voltam akkor, nyugtalan, kacér,

      Világgá küldtem első árva kérőm,

      Bár szörnyen féltem, sohse visznek férjhez.

      Itt már kamasz. Izmos, busa legényke,

      Sok torna— s bajnokverseny győztese,

      Önképzőkörben nem költő-zseni,

      “Abszolút geométriárul!” olvas,

      Az osztályfőnök sincs tisztába véle,

      Nem figyel az órán, s hogyha kihívják,

      Az eredményt más módra hozza ki.

      – Az első bakfis derekához nyúlt már,

      De érettségi bankett hajnalán

      Forró szégyennel, dúltan megy haza,

      S megesküszik, hogy “soha-soha többet!”

      … Nekem már akkor megvolt a fiam.

      Ni, hogy felnyurgult! Egyetemi polgár.

      A nyakkendője byroni kötésű,

      – Az ismeretelmélet fogta meg,

      Lényeget kutat, s a léten borong.

      Így kilendülve milyen is lehettél?

      – Sok “szabadság”-gal, sok “eszmecseré”-vel

      Élted hű-hós, diák-leány szerelmed,

      Beszereztél te is lázt, forradalmat,

      A nyárspolgári morál megvetését,

      S jaj, csöpp hián bizony, tuberkulózist.

      … Akkor, futtában láttuk egyszer egymást,

      És meg se láttuk. Milyen messze voltunk!

      “Kevés időm van!” – gondoltam, s lihegve

      Farsangoltam verset, szalont, szerelmet.

      S ez végre – nincs is messze multba már,

      Alatta négy-öt évre vall a dátum.

      Rendes külső, szemüveg, nyugodt profil.

      – Messze, komoly föld, derék nép, hűvös ég

      Gyorsan érlelt, s közel hozott magadhoz.

      Sokat láttál és jól magadbanéztél,

      S megláttad, hogy csak a részletbe van remény,

      A lényeg rejtve; vallás, vágy, poézis, —

      De a kicsinynek sok élő kérdése van,

      S bár nem “igazság”, termő összefüggés,

      Mit száz türelmes kísérlet kinál,

      Törvényei a fogható világnak.

      S még erre is milyen kevés egy élet.

      Egyszerűség, alázat, odaadás

      Mennyi kell, hogy csak egy lépést tegyünk.

      “… Dolgozni, amíg mécsünk ki nem alszik.”

      Van még egy kép: Itt vagyunk, – mi vagyunk.

      Két lehajtott fő, két beteljesült sors.

      – Hol, – melyik titkos fészkén az Időnek

      Pattant fel okok és történetek magva,

      Két távoli, vak sejt hogy így utazzon,

      S munkák, bajok, szerelmek, kínok útján

      Ily egyszerűen, ily hiánytalan,

      Ilyen öröktől és örökig letten

      Egymásra s egyén-magára találva, —

      Így boldogan… boldogan hazatérjen?

      1915

      HULLÁMOK

      Bizalmad, – álló, déli verőfény

      Felitta szívem régi homályát,

      Most látszik benne minden, mi szép volt.

      “Ritkák ma lenn a kristálypohárok!”

      Mosolyogva tán mondja az Isten.

      Mily egyszerűen! hiszed te a szót el!

      – Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,

      S úgy mondok mindent most, úgy merek,

      Mint gyerek, ki volt már százrétegű, vén,

      De visszajött, mert meghívta az Isten.

      Te kedves ámulásaid előtt

      Minden szándékom oly egy-utú lett,

      – Kincses életed repdesi körül,

      Mint legyezőszárnyú friss madárhad,

      Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.

      Mert csak én-jóvoltomra gondolsz,

      Azért kell így adnom új-magamat!

      – Feléd csobogó szerelmem sodrát

      Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát;

      Ezért oly örökös, mint maga Isten.

      Mi két nagy jóra-epedettek,

      Kiknek mellébe fojtogatták

      Megindulások forró sodrait; —

      Hiába, mégis egybeszakadtunk!

      Fölfelé száll már oltárunk füstje!

      Nagyon szerethet minket az Isten.

      1916

      LITÁNIA

      Te édes-kedves társam,

      Miféle szerződés ez?

      Micsoda Isten írta,

      Mikor szívünkbe írta?

      Én puha, fehér párnám,

      Min nem nyughattam eddig.

      Lelkem szép muzsikája,

      Mit nem hallottam eddig.

      Bölcsességgel írott könyv,

      Mostanig nem tanultam.

      Én СКАЧАТЬ