Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      Le is ült rá, de jaj, nem a kalácsot,

      Piros gyüszüszád harapta dagadtra.

      Te ott ültél rémülten, keseregve,

      Fényes szemedből csurgó, nagy könnyekkel…

      Én akkor, – szó ami szó, – már nagyocska

      Leány lehettem, táncórákra jártam,

      S ha láttalak vó’n bömbölni, szép fiúcska,

      Hozzád anyásan lehajoltam volna

      Síró szemed, kis orrod megtörülni.

      Ez iskolai ünnepély a zöldben.

      – A tanító bácsi pálcával int,

      Te hátrább állsz, s szelíden iparkodol

      Kidugni arcocskád két nyegle váll közt.

      Komoly, kedves fej már e kis diáké.

      – Akkor volt, úgye, hogy naplót vezettél

      Jegyezve mindég apró rossz szokásod,

      Titkos betűt írtál be, vagy keresztet,

      S figyelted a naptárban, hogy javulsz-é?

      Te kezdődtél már itt, rád ösmerek.

      … Én? – Kisvárosban szólt-szapult, anyányi

      Lány voltam akkor, nyugtalan, kacér,

      Világgá küldtem első árva kérőm,

      Bár szörnyen féltem, sohse visznek férjhez.

      Itt már kamasz. Izmos, busa legényke,

      Sok torna— s bajnokverseny győztese,

      Önképzőkörben nem költő-zseni,

      “Abszolút geométriárul!” olvas,

      Az osztályfőnök sincs tisztába véle,

      Nem figyel az órán, s hogyha kihívják,

      Az eredményt más módra hozza ki.

      – Az első bakfis derekához nyúlt már,

      De érettségi bankett hajnalán

      Forró szégyennel, dúltan megy haza,

      S megesküszik, hogy “soha-soha többet!”

      … Nekem már akkor megvolt a fiam.

      Ni, hogy felnyurgult! Egyetemi polgár.

      A nyakkendője byroni kötésű,

      – Az ismeretelmélet fogta meg,

      Lényeget kutat, s a léten borong.

      Így kilendülve milyen is lehettél?

      – Sok “szabadság”-gal, sok “eszmecseré”-vel

      Élted hű-hós, diák-leány szerelmed,

      Beszereztél te is lázt, forradalmat,

      A nyárspolgári morál megvetését,

      S jaj, csöpp hián bizony, tuberkulózist.

      … Akkor, futtában láttuk egyszer egymást,

      És meg se láttuk. Milyen messze voltunk!

      “Kevés időm van!” – gondoltam, s lihegve

      Farsangoltam verset, szalont, szerelmet.

      S ez végre – nincs is messze multba már,

      Alatta négy-öt évre vall a dátum.

      Rendes külső, szemüveg, nyugodt profil.

      – Messze, komoly föld, derék nép, hűvös ég

      Gyorsan érlelt, s közel hozott magadhoz.

      Sokat láttál és jól magadbanéztél,

      S megláttad, hogy csak a részletbe van remény,

      A lényeg rejtve; vallás, vágy, poézis, —

      De a kicsinynek sok élő kérdése van,

      S bár nem “igazság”, termő összefüggés,

      Mit száz türelmes kísérlet kinál,

      Törvényei a fogható világnak.

      S még erre is milyen kevés egy élet.

      Egyszerűség, alázat, odaadás

      Mennyi kell, hogy csak egy lépést tegyünk.

      “… Dolgozni, amíg mécsünk ki nem alszik.”

      Van még egy kép: Itt vagyunk, – mi vagyunk.

      Két lehajtott fő, két beteljesült sors.

      – Hol, – melyik titkos fészkén az Időnek

      Pattant fel okok és történetek magva,

      Két távoli, vak sejt hogy így utazzon,

      S munkák, bajok, szerelmek, kínok útján

      Ily egyszerűen, ily hiánytalan,

      Ilyen öröktől és örökig letten

      Egymásra s egyén-magára találva, —

      Így boldogan… boldogan hazatérjen?

      1915

      HULLÁMOK

      1916

      LITÁNIA