Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      Ne vond el szívedet még, üdvösségem!

      Te vagy az utolsó boldogság; – érezd!

      Hagyd, hogy még egyszer keblemen át

      Borzongjon e játék; gyönyör, fájdalom!

      Mielőtt meglátom a nagy éjszakát,

      És beléhull csillagom.

      1917

      KRITIKÁK ÉS CIKKEK

      KÖNYVEK ÉS ARCOK

      JÖRGNÉ DRASKÓCZY ILMA

      A költői munka bájos dilettánsa és a finom, igaz, nagy érzések embere közlekedik velünk e könyvön át, amelynek írója: asszony. Az olvasás szintúgy bájos dilettánsai, színi— vagy tanítóiskolák leánynövendékei, akik fiatal és őszinte szívvel, forró részvéttel kezelik a verseskönyveket – előveszik azt a bizonyos jegyzetfüzetet (amilyent mellesleg sok nagy ember és sok öreg úr is tart – Jókai is tartott), és lemásolják bele szép, árnyalt betűkkel a kötet tíz-tizenöt versét; – a legjobbakat, mert a bimbózó fiatal lélekben fejlett műérzék és kritikus ösztön lakik. Azt írják le maguknak, amivel együtthangzanak, mint a rezonáló masinák a fizikus termekben – és a gyűrött, kék vonalú füzetek, a fiatal emberlelkek formálódásának gyűjtőlencséi – sok egykorú poétáról a legigazabb, mert legtudománytalanabb bírálatok.

      Jörgné könyvéből sokat kell kiírni. – Hallucináció – Révben – A nap – Az éj – Menny és föld – Milyen a párod? – Leányszemek – Versengés – Üzenetváltás – mind e kéziratos füzetekbe kerülnek. Fiatal, szerelmes, magányos vagy furcsa emberek – vagy éppen maguk is poéták —, szóval akik olvassák és kedvelik nálunk a ritmusos gondolatot – mind meg fogják ismerni és szeretni ezeket a csendes, bájos és tiszta dalokat s értük egy asszony nevét, aki világra hozta őket. Önkéntelenül mormogva, csendesen ismételgetve meg fogják tanulni az Álom címűt – mint ahogy meglepően sok normális ember is tudja a szegény Makai Zuboly levelé-t, Endrődy Miss Marie-jét, Erdős Renée árulkodó csillagjait, sőt Kiss Jehová-ját is az Oh mért oly későn mellett. – Miért éppen ezeket? Nem tudom, de csodás egyöntetűség van a tömegízlésben. Nemrég magam is köztük álltam ama készülődőknek, kik még nem kezdték el az életet, és egy-egy intézeti terem ablakfülkéjében boldog gyönyörűséggel egymásra licitálják a “ma” verseit vagy zengő, nemes részleteket. Fogadnék, hogy már sokan elsuttogták a Szeret-e drágám! végzetű strófát – zengik, hogy: Gerlék kacagtak, bíborszínű láng csapott az égnek – és a Selyemfátyollal borítom be lantom – kezdetűt.

      Nagyon sok új és bájos kép van az utóbbihoz hasonló – fátyolos lanton, egy rózsaszállal pengeti ki a lágy melódiát – egynek, csak egynek szólót. Sok új és örülni, megtapsolni való szófűzés pattant ki önkéntelen ez oly kevéssé tudatos lélekből: beteg vagyok a szívemmel – szóljon a hegedű lágyan, selymesen – az érzés tiszta mint a kócsag szárnya – és sok, sok más, ami mind gazdagítja a formát, többíti az eszközöket a jövő nagy poétája számára. Mert valaki jönni fog, és tudni fog mindent – a legrejtettebbet is kifejezni – a hajnali álomból félig ébredést – a hóolvadás neszét – azt az érzést, mikor hídon állva a vizet nézzük vagy a tavaszi reggel napsugarát. Ki fog fejezni minden bensőt és egyszerűt, de nagyon egyszerűn, könnyeden érintve a lelket, darabosság és reflexiók nélkül.

      Reflexiók! Miért szólít bennünket így a mi asszonyunk: “Tudjátok-e, mi az, várni valakit?” – S miért folytatja fogytig e silány és kopott formát – mikor ugyanazt élesen, erősen, cselekvőn lehetett volna megcsinálni: várom és nem jön – elébe futok – megremegek – csalódom – nem ő. Átkozom, elsiratom, lángol a szívem, és közömbös arccal állok elébe, ha megérkezik. És ilyen közvetlenséget rontó, általánosító gyarlóság van egynéhány nála: “Mi az, mi a viharba űz?”, “Oh mondja, mi van a szemében?”, “Mi lenne, mi volna?” – De uramisten – ha az ilyesmi csak töltelék, kötetszaporító volna is (pedig van bennük érték) – hát ki ne érné be tíz-tizenkét jó verssel egy kötetben – de igazán jóval, széppel. Annyi pedig bizonnyal van benne.

      A gyarlóságok is valami kedves, poétás kritikátlanságot, öntudatlanságot vallanak. Asszonyunk keveset bánja, hogy a könnyről és mosolyról, a férfi és a nő más-más bánatáról vagy az élet hajójáról már olvastunk egyet-mást – hogy néha Longfellow, néha Musset, Prudhomme vagy Heltai is kifejezhette néhányadszor az emberi rokonérzés csodáját, mely mindenütt a tengeren találkozó hajókkal van némi összefüggésben. Hogy a bánatos nők rendszeresen úgy, a fejüket párnájukba temetve könnyeznek éjjel, mint őnála – hogy a korán elhalt leánycsecsemők mindig égbe visszatért angyalok, a beteg költő mindig el nem zengett dalain aggódik – a lámpa körül okvetlenkedő éjjeli lepke sorsát nem említve. Hogy dalolva sokat emlegeti dalait – hogy szeretete azt kérdi: “Ki tudja, hogy lesz holnap?” (csak három magyar poéta kérdte ugyanazzal a szóval!), vagy hogy a múzsának árulkodik a rossz világra – ez a sok kicsi talán éppolyan frissen, eredetien buzgott fel a lelkéből, éppolyan töretlennek és merésznek látszott előttük az út “a szívből a toll hegyéig” – mintha az említett néhány jeles poéta – sőt Tassótól elkezdve soha, egyetlenegy sem élt volna. Aki tud merész, új és eredeti dolgot csinálni, annak a közhelyeit is tisztelnünk kell. Ki tehet róla, hogy mások is ugyanígy gondolták. Ez tehát – all right – rendén van. De aki olyan erős drámai módon tud mesélni, mint ahogy a Gara Mária öltözködése van elmesélve… Nos? – Hogy miért nem ír több olyat? Hogy hát írjon mindent így! – Ez volna a legotrombább “utasítás” és a legnevetségesebb követelés a világon.

      1905

      TORMAY CECILE

      Aranyoszlopos empire órák, Altwien-virágtartók, vékony lábú secretaire-ek, tifani vázák és tanagra szobrocskák között is “élet” élődik – akárcsak a piacon vagy a fűszerüzletben —, de az az élet bájosabb, illendőbb, finomabb és lengébb. Ez a könnyű és finom levegő érint meg a Tormay Cecile könyvéből.

      Diszkrét és okos asszony írhatta – aki a látszólagosságok megett a roncsoló, túlfeszített életet – az ordító, vaskos, véres tragédiákat is meglátja – de érzi, hogy itt azok nem akarnak észrevevődni – itt halkan kell beszélni, hogy fel ne rezzenjen valami szép kis burnótos, öreg dáma, hajporos régi arckép – az immár jó viseletű emlékek… Szalonokban ismerős az a jóságos és gyönyörűen értelmes fejmozdulat, hogy: “Légy nyugodt – nem vettem észre!”

      – Diszkrét és okos asszony írta ezt a könyvet.

      Bejárhatta Itáliát – amit látott, megnézte jól, és bár nem takarta bele a lelkébe, hogy azon át ragyogóbban újraszülessenek a tájak, az utcák és piazzák – de visszaemlékszik minden színre, alakra és… névre. Ő tudja, merre van a Santa Maria Formosa temploma és a Della Salute – ismeri Sienát, és tudja, merre kell a caminói campagnát megkeresni – vagy másutt valahol a Torre del Orelogiót. Valahogy egyformán festenek ezek mind – színre és alakra —, talán a Desdemona palotája körül van egy élő és fájdalmat okozó, tehát igazi mondat. De hisz ezek csak az “elhitetés eszközei”.

      Ha СКАЧАТЬ