Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      Én sokszor néztem hátra és előre.

      Szemeim, e szörnyű szemek

      Egymásba-láttak lendülést, hanyatlást,

      Dolgok színén visszájuk átütött, s a szón a célzat

      És lovagi vért alól a lóláb kitűnt.

      … Egyszer egy leplezett szív mélyére is leláttam én szegény.

      Azontúl hiába takartam el már az arcom,

      Hiába futottam hűs, puszta mezők felé,

      Mindent láttam. Elért a tűz-eső,

      És lepeltelen szívemen nem volt sebhelynyi ép.

      Akkor megszánt az ég kegye. Kegyelmes büntetést,

      Páncélt adott reám, jegeset, fehéret,

      (Elvesztem volna nélküle rég)

      Sebhelyes, kitakart valómra áldott kérget,

      Tisztát, keserűt, kristálykeményet, —

      Könnyeim maró savával betakart engem az ég.

      Azóta nem futok. Meg tudok állni a mezőn.

      Bálványként állok őrt az útfelen merőn,

      S nem láthatom, csak azt, ki szembejön.

      Szembejönnek a hegyről koszorús, ifjú leányzók,

      Hosszuhajú hajadonok láncfüzér-táncba.

      Moáb és Hámmon jövendő anyái tán… Jöhetnek!

      Elhagyott kerteim felé sietnek dalolva szegények.

      A ligetben áldoznak majd vértől csepegő galambot,

      Ahol koszorúm lehullt… De bölcsebbek tán e szűzek.

      Most már én – kőszobor – állok!

      Nem verik át szívem a csókok, mögöttem csattanók.

      Nincs közöm az öleléshez, mit szőlleim lugasában

      Rájukölel a kar, mely egykor engem ölelt.

      Jaj, ugyanaz a kar és ugyanazok a kertek!

      Most másra hullnak a szent szók, és másnál vannak a percek,

      S a régi, sarlós boszorkány ott úszik az égen, – a hold.

      Ugyanaz a hold, ki tanúja volt,

      Ki hallotta szavaink csatáit, véremhullató viadalt,

      És látta sebesült szívem és látta leplezett szívét.

      … Ó, hogy azóta is jár-kel a hold még, és szagosak a tavaszi kertek,

      De itt kénköves esők vertek, itt minden hamu és üszök.

      Mindegy! – Én magosan állok. – Majd szívemig átkövülök;

      És hószínű kristályvalómon egyszer csak átsüt a hold.

      Gondolom: lehetne szelíd vendégem, borús barát;

      A tűzhelyhez ülnék vele langyos, télesti csendben,

      Formásan, ezüsttálcán szolgálnám fel neki a lelkem,

      Zümmögve panaszolnám sorsom, mint szamovár csüggeteg dalát.

      “Mi lesz velem? – Még élek! – De nem bírom tovább!”

      Gondolom, fegyverem is lehetne a fájdalom talán!

      Görcsös kezembe ha egyszer írott zászlót szorítna,

      Valami álom-igazért könnyű halálba uszítna,

      Hit-sarkantyúval űzné tajtékos paripám;

      És boldog hazugok hada vágtatna dalolva nyomán.

      Vagy mint töviskorona fogná felemelt homlokom át.

      Mint régi mártírokét, kik karjuk keresztbetéve

      Várták az aréna vadját; kifordult szemükfehére

      Már látta megnyílni az üdvöt, boldogok énekes honát.

      Ó, misztikus kéje a kínnak, – hol keressem gloriolád?

      Mégis, ha másféle, ősibb hősök igazibb csodája;

      Lenne fájdalmam a gally, mely átnőtt szent fakírok husán,

      Kik jajtalan, mozdulatlan, akarva-tagadó tusán

      Tétlenebb, létlenebb létre, növényibb alakra válva

      Visszaszenvedték testük az isteni közöny-halálba.

      Ó de mind mese ez! Volna csak tövis egy rózsán,

      Tűzpiros rózsán, – amivel ablakon int be a kedves

      És betérvén asszonyához, – gyermekin kegyetlen kézzel

      Játszva lágy keblébe rejti és ráölel szorosan. – — —

      – Perc, parázsló gyönyör te, százszor-eleven halál,

      Mely lüktetve, sajogva a lét legmélyebb mélyire száll?

      S a lélek döbben csudálatos csendben:

      “Ez az ajándék! Ezért születtem!”

      Mennyi szépség is lehetne tebenned. Szenvedés! – —

      S míg parádézom itt, hogy így tudok írni felőle

      Rendes rímet ragozva, – formásan, finomkodón;

      – СКАЧАТЬ