Az élet útján. Margit Kaffka
Чтение книги онлайн.
Читать онлайн книгу Az élet útján - Margit Kaffka страница 28
Название: Az élet útján
Автор: Margit Kaffka
Издательство: Public Domain
Жанр: Зарубежная классика
isbn:
isbn:
S hallottam, hogy mondták: “Már boldog, mert tavaszra Jézushoz megyen!”
Ó, hányszor kísért még most is e törtszárnyú reszketeg zene!
A klastrom kriptafalán át ez elfulladt élet-ének;
Isten szűzfehér báránya – és patakzó Magdolnavérek.
Egy értetlen, összemarkolt gyerekszív rémülete.
Mily reszketve futottam el akkor zord keresztboltívek alatt!
Ó, csukló, bennszakadt sírásom! – Ó, dermedt, halottszínű nap!
Évek béna seregje
Száll nyomtalanul —, de néha a perc vergődve áll,
Mint denevér szárnykiszegezve;
S egy fülledt nyárdélután lélekbe, idegbe száll.
– Kérdeztem: “Még meddig bírom
E sívár, poros-akácfás tespedt, vidéki házat,
Lyány-otthonom?”
De zárt ajkaim közé visszaszorítva vágyak és lázak,
Vergődöm szárnykiszegezve,
Mert eltépni, megválni, fájdulni félek!
– Itt vállamon homokhegy; – az eddigi élet,
Szokás, szó, törvény, – hogy zúdulna, esne,
Visszaomolna, betemetne.
Emlékszem, – valakit vártam,
Ülve himzésürüggyel a zöldzsalu megett
A rekedt csendű nyárban,
Benn dohos szobahomály. Egy árva légy kesereg. – —
– — Talán nem is szerettem!
De szörnyűk e zsibbadt napok, e mozdulatlan verőfény,
Elfoly az élet felettem!
Én nem bírok várni, álmodni és hímet várni békén.
– Most kapu nyílott – végre!
Nem! Külső, messzi zajok. Ott kertekbe, műhelybe dolog van,
Gyerekhad játszik, visongva a forró, sárga homokban. —
– — A torkom elszorul égve. – —
Már nem jön! Vége!
S az utcában, valahol messze
Egy kintorna hangja tör be a súlyos csendgomolyba,
– Jön gyötrődve, közeledve, —
Mintha az émelygő percek dúlt érlüktetése volna.
– És nyögve, recsegve, zihálva
Mint szegény, meghajszolt, kimerült, vak állat
Kiadja – házrul-házra
A kopott valcereket, kifacsart, bús áriákat.
Elkinzott, útszéli dalok
Jajongva verődnek kis házak napfénytől izzó falához;
– Most agyvelőmbe hasít mind, tép, kínoz, üldöz, átkoz,
Vinnyog, üvölt, csikorog – —
Megfulladok!
A régi zenélő óra!
Alabástromlábai sárgák, betegszínűek,
Terpedten, roskatag állt.
Egy zöldbarna, új és hűvös, komoly szobába meredt.
Oly idegenül. Magának ketyegett. —
De feszült figyelem volt kis szigorú számlapképe.
Mint mord, öreg temetésszolga,
Ki arra vigyáz csak, hogy a rendet ne vétse.
Reszketeg váz mutató-ujja
Oly kínos-pontosan állt meg, amikor odaért,
Hol rejtélyes műve halkan
Cinegve-penegve zokogta el a százéves, báli zenét.
– Valaha édes, csapongó,
Oly játszi, kecses lehetett e picike menuettdal,
Fiatal nagyanyák, csokros bokák
Kötődtek lengve, igézve így selymes, halk lovagokkal. —
– De most oly különös, ijesztő!
Most arra gondolok, hogy valamennyien halottak
A lovagok – nagyanyák,
Itt sápadtan, meredve tipegnek, – kisértetin hajladoznak, —
– Az óra túlél és beszél,
Mily szívverés-halkan penget bele a tűnő időbe
Réghalott muzsikát,
Míg tereli maga előtt én szegény perceim’ – mérve,
Ki tudja?… Kinn ólmos eső
Dallamosan, zizegve az alkonyatba szitált,
Dobolva az eresz-csatornán, —
S a nagy, vigasztalan ősz félelme szívembe talált.
Gunnyasztva, bő ruhában,
Meleg kendőben is fogam-összeverődve ültem
Egyedül. – S zengett az óra
Gépüteműn, érchalkan, kisértőn, merevülten,
Valami gyilkos szorongás
Éltemért – s az életért, mit adni készültem, szállt rám,
– — Ti-ralla! – kezdte megint – —
S én görcsös ujjakkal – riadva szöktem át a szoba homályán.
– Még felcsuklott – a melódia. – — – Azóta áll —
Falnakfordult számlappal egy lomos kamramélybe
Hangjaszakadtan halott váz.
– Már túlélte életem, s gyermekem élte;
De nem merem kidobni – és kerülöm félve.
Álmomba’ hallom mégis —
Hogy mér konokul, ketyegve. A halál
Hogy tereli perceim, s a gyermekét is…
A régi óra áll.
1911
ÖRÖKKÖN A MÉRLEGEN
Robotra megyek setét hajnalokon.
Húz egy láthatatlan lánc, hajt a cudar porkoláb.
– (Ó, otthonmaradni most, selymes csendbe gubódzni,
Elszigetelődni, gyógyulni, lelkemen hallgatózni,
Vagy elutazni délre, heverni lanyha napon. —
Ilyesmi kellene nagyon!)
De nyakamba veti a csikorgó igát,
És hajszol tovább a gaz porkoláb
Setét, fagyos, téli hajnalokon.
Szabad egy napom. Bezárkózom.
– Gond, pénz, gyerek – ma kinnreked, – s te vad való világ!
(És akkor jönnek régi órák, – sereg hiénák, – sírt rabolók,
És újra kezdik tépni lelkem, e némaságba bénulót,
És dulakodnak régi dolgok, és öklelődznek СКАЧАТЬ