Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      Már itt. A portás mosolyogva köszönt.

      Intim kávégőz, füst, – a pincér sürög, szalad,

      Aranyos tükrök, zaj, vitatkozó beszéd,

      Ujságok, szanaszét —

      Jó biztonságos fény. Jó meleg kulturaszag.

      És fenn a hotelszoba. Ma odatartozom.

      Ott hozzámtartozók: írás, könyv, ruha, csomag.

      Ó, – otthoni csomagok, – és otthoni gondok,

      Érdekek, undorok; vágyak, bolondok!

      – — Most vetkőztetik le a kisfiámat.

      Otthoni szobám. – Ott most lámpa nem ég,

      Homályban az asztal, a kályhasarok. —

      Ott halotti csendben a jövőmre várnak,

      Mert évekig láttak

      És mindent tudnak rólam a butorok.

      Álmodtam; és tudtam, hogy álmodok;

      Azt álmodtam: egy hercegnő halott. – —

      Fedetlen fővel, gyászban csak néhányan,

      Kiválasztottak állunk ott körülte:

      Hű udvara, egy szürke, mély teremben,

      Homokkő-oszlopok rideg raja,

      S balzsamok közt, miket a holt lehel

      A szarkofágon, mely vasból emelve. – —

      Görnyedtem áll a herceg. Fenn magasból

      Sávozva hull be egy fakó sugár,

      Az ifjú szép halott haját simítja,

      S szétporzik gyengéd lábai fölött.

      A fejedelem sír. Könyje csillogva foly szét

      A ravatal elefántcsont díszén,

      S a padló köve felszívja csöppeit.

      Most olvasom a ravatal írását

      Álomban-é, – — nagy, szürke vasbetűit:

      REGINA SEMPITERNA MORTUA.

      Különös! Az úrnő, ki örökkig él,

      Az volna itt halott?… S most érzem én,

      Nagyon szerette hitvesét a herceg.

      Ámulva hallom, hogy énekelünk,

      Hogy velük dallom én is:

      Holtig gyászol

      Fenkölt társat fenkölt lélek,

      És a vigasz vágya vétek,

      Borzadsz, fázol?

      Könnyek medrén kútat ásol,

      Könnyfolyódnak medret ásol.

      Bárha lényed újra éled, – —

      Iszonyod e drága képet

      Visszatermi önmagából.

      Most felegyenesül az ifjú herceg.

      Megfordul..... Hisz császár. Egy német császár

      Koronázó palástja rajt..... De nem,

      Álom csupán… ...Ó, hisz te vagy barátom,

      Ifjúkori barátom, akit egykor

      Szégyenben, rongyokig lezüllve láttam,

      Adósságban, szennyben; hogy lehet császár?…

      Ejh, hisz nem álom… Én vagyok a herceg.

      Én intek. – — S főbbjeim lassan emelve

      Viszik a mély üreghez drága testét,

      Hallom a feszes kötelek rívását.

      Ahogy lecsúsztatják. – — Nem, nem sírok.

      Elfordulok, mert látni nem bírom,

      És nem bírnám érinteni kezemmel,

      S jaj, ezt a szörnyű balzsamillatot…

      Ó daloljatok, daloljatok megint,

      E kinzó lármát mulasszátok el,

      Nem akarok zokogni..... S zokogok már,

      Zokog velem a messze boltozat.

      Holtig áldjon

      Szabadultat szabad lélek. – —

      Ám az élők vágya: élet.

      – Tudsz-e szállni, szállni vélek,

      Szellemhaddal, szellemszárnyon?

      Hogyha kelnek, megölelnek,

      Bú-körödből kiemelnek.

      Most már bírok magammal. – — Most szívem

      Fényre áhít. S míg mögöttem tompán

      Kong a sötét bolt, – a szabadba lépek.

      Megingok. A kék déli ég lenyom,

      Szemem vakítja. – — Messziről viharzó

      Sokezerhangú ujjongás zaja

      Hatol felém, s lehelletem akasztja.

      Most látom; hisz az én népem ujjong.

      Hisz magam írtam tegnap a parancsot:

      “A nép örvendve tisztelje halottait,

      Mert így akarta ő, drága úrnőm!”

      Tavaszünnep van. És alattam messze

      Fatetők csillámzöldje hömpölyög,

      Teraszos, tölgyes park dús lombja révlik.

      Oda – — leszállok. Ott, a fekete

      Gallysűrűn átsürög az ünnep üdve.

      Tisztás ragyog, és mintha galambszárnyak

      Hószín raja surrogna át a fák közt,

      A májusszagtól édes levegőben,

      Mégis.... galamb röpte nem ily hullámos,

      Virág hull ily ziláltan. Szárnyvirág.

      Szárnyas, fehér virágok tengere

      Felhőzi az embernyüzsgést. – — Most látom…

      Összefogóznak, körben lejtenek,

      Szétválnak újra – — virágzó gallyakkal

      Táncolva játszanak. Megyek utánuk

      Illatjok tűz-nyomán… – Ó, látom őket,

      Mezítlenek. De nem. Valami fényt

      Lehellnek tagjaik, mely mint a fátyol

      Átlátszó, bár sűrű. Nyakán, kezén

      Ékszert visel mind; válluk gyenge szárnyat,

      Mint mesenagy nappali pillangóké.

      S ki szőke hajjal jár, kék burka van,

      Sötét sörényűeknek tűzpiros.

      – Így táncol népem, szárnygallyakat lenget,

      Tiszteli СКАЧАТЬ