Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      Rámnyitja az ajtót

      Anyám, már itthon vagy? – Há, lábujjhegyen szöktél be megint!

      És ki köszönt a fiának? Anyu elfelejtett köszönni. Na, – szép!

      Hol pislogsz a sötétben? – A kályha mellett ülsz? Odatalálok!

      Megvagy!… Te buksi bagoly!… Mért olyan sütős-meleg a tenyered neked?

      Öledbemászhatok?… Csak a néma nem felel, ha kérdezik szépen!

      – ‘Iszen te mondtad, hogy a buksi bagoly a sötétben pislog!

      Azért haragszol?… No lásd, hogy tudsz te beszélni, szívem!

      Te, máma megittam cseppig a kávét. Nem hiszed? – Kérdezd csak Terézt!

      Nem sírtam, míg mosdatott. És egy gombom se’ hibázik, nézd meg!

      És tudom már ma mondani a k-át a torkommal így: kkávé, kkutya.

      Ugye, mert én vagyok a te egyetlenegy okos fiad?

      Rajzoltam máma egy Hófehért, de nem fért a koporsóba a lába. —

      Ha nagy leszek majd és betűt rajzolok, mint te és adnak azért

      Sok-sok pénzt, mint neked, – én mindennap fogok hozni

      Kardot meg autót, meg kockát. – Vagy nem, teneked, nem azt,

      Hanem tortát, meg könyvet, és kesztyűt, mint Hófehérnek a törpék.

      És lovat meg puskát magamnak. —Te nem hoztál semmit ma nekem?

      Én… csak tréfából kérdem! Én szeretlek, hanem is hozol!

      Csak a rossz fiúk kérnek mindennap új valamit!

      … Elmondod ma azt a verset, hogy: zig-zúg a jégcimbalom?

      Ejnye anyu… Hát mért vagy te ma megint olyan…?

      Valaki bántott? De megverem én azt egyszer egy fával!

      Tőlem is a piros labdát tavaly elvette tudod

      Egy rossz csirkefogó az utcán, – mert tavaly még kiscsacsi voltam,

      De most már megnőttem és elverném, ha előtalálnám!

      … Anyu! Hisz te még nem kaptál csókot! Azért?… Add csak az arcod!

      Hajolj ide. Nem tudsz?… Aki nem mozdul, az lusta – érted?

      Na, hozok hát ide egy széket és felmászok. Jaj, be nehéz!

      Itt fáj – a homlokod? No, mindjár’ nem fáj, csak odaérjek!

      Hopp!… Még egyszer!… Harmadszor… És egyet még ráadásba.

      Így! Látod, hogy már meg is gyógyult?

      Ugye kishuncut anyu? Semmi baj! Katonadolog!

      N-n-na!…

      De most már aztán játsszál velem!

      Egyszer varázslóasszony képébe jött, “Véletlen” volt a neve.

      – “Bízd rám, ideigézem! Itt terem ablakon, kéményen át is.

      És azt hiszi majd, hogy a szíve hozta. »Téged kereslek hajnal óta« – szól.

      De ha alkonyatkor jön is, ha egy órára… mégis csak a halálod előtt.

      Majd felöltöztet, mint rég, vágya szép köntöseibe, hogy ragyogj.

      Majd szűzzé csudál és ifjúvá dicsér megint szerelme. —

      Önts olajat a tűzre, asszony, és világíts a küszöböd elé,

      Mert bocsánaton és alkuváson még eladók gyönyörű percek!”

      De ülve maradtam én és rajzoltam ujjammal a porba.

      – “Már készülődik az alkony, kevés az idő, későre jár.” —

      Egyszer mondtam: “Várj, szerelmem, amíg orgona nyílik, jön a nyár!”

      De akkor is messze járt tőlem már a bimbós csudálkozás.

      Kislány-rokolyáim friss, kartonos illata elillant régen

      És két mámortalan szememre hiába borult két dús, lila fürt…

      Mindegy! Fejem körül már ősz hajak lágy glóriája ezüstöz;

      Itt ülök s elzümmögöm “utolszor a lyrán” még magányom hegyibeszédét.

      “Boldog bizony, ki már özvegyre vetkőzte, szűzzé sírta szívét,

      S ágytól-asztaltól az élettől elváltan még élni tud,

      Ki már képeskönyvet rajzolt e tarka világról kicsinyült s torz alakokkal.

      S lapozza, ha a bánat is (utolsó szép társa) már elhagyni készül.

      Ki – bár későn-érve s fukarul adta a csókjai fanyar gyümölcsét

      És nem állt kezéhez a lyra, – de menni idejébe tudott.

      Ki leszerelvén – megértette és feloldozta sorsát és magát,

      És egyedül, egyedül, egyedül mehet a halála elébe.

      Távlatos, dermedten tiszta klastromi folyosófalak!

      – Egy ködszürke, vak, téli reggel jéghidegét ma is érzem. —

      A kápolna előtt ott csuklott a kőre le gyermeki térdem,

      Ha dideregve osontam zord keresztboltívek alatt.

      S kis öklöm szorulva, vezeklőn ütött mellemre. Mert tudtam,

      Hogy Jézus lakik ottbenn a tabernákulum aranymélyén,

      A néma, csodálatos bárány, akihez epedünk égvén,

      Ott ostyatitokba rejtez fehérlőn, mozdulatlan.

      – És Magdolna ott a falon – Halálfej és ostor e képen. – —

      Két gyönyörű növendékangyal az oltáron hosszú ingben. —

      – De Magdolna vezeklő, véres, vad eleven keblin minden

      Feltépve és kitárva, – s ha erre gondoltam, úgy féltem.

      S e percbe’ zenehang rezgett át a kórus kőhideg falán.

      Halk harmónium-etüdök СКАЧАТЬ