Az élet útján. Margit Kaffka
Чтение книги онлайн.
Читать онлайн книгу Az élet útján - Margit Kaffka страница 24
Название: Az élet útján
Автор: Margit Kaffka
Издательство: Public Domain
Жанр: Зарубежная классика
isbn:
isbn:
Ám vége! Elverte sorát az óra,
S a végső mozdulatba merevül Áldás, Halál.
Amíg új óra száll.
Mélyülő ívek elnyult denevérszínű árnya,
Szilánkba-tört fénysávok a kőmozaikon már,
Csengve koccan a lépés a barna padsoroknál,
Csalóka távlatok a tömjénködös homályba.
Benn bágyatag, fehér csipkékben a nagy oltár,
Mély fakóarany derengés, halk mise-bűvölet,
Álmatag, messzi sárgák, zárkózott lilaszínek
Közt selymes, zümmögő hipnózis lágy fénypalástba járkál.
Smaragd és rubint az ablak. Ó gyermeki, régi hitek!
Pirosban láttam a poklot, izzó tűzbarlangjait én,
Hűs légutat, híg lebegést a csillagok éji közén
A kékben. – És vértanú-dicsfényt jelentett a zöldszín üveg.
Gyöngén imára tett kis forró tenyereim közén
Így lüktetett a vér át, zsibbatag test-delej áram,
Szent voltam, sulytalan, lélek a zsongó áhitat-árban.
Míg félcsukott pilláim fátylán így káprázott át a fény.
A várfal tornya. – Jön kulccsal ifjú parasztasszonyka.
Megy előttem gyertyával a horpadt kőgrádicson,
Szoknyája friss, ragyog a szoros, fekete kontya,
A mondókát szaporán, ügyesen ontja:
“Éhbörtön és kínzóház és vesztőhely volt e torony!”
“Itt a ciszterna-száj. Itt lebocsátták hosszú kötélen.
Adtak vele darab kenyérkét, pohárnyi vizecskét.
Négy társa négyfelől láncon itt várta napokon, éjen,
Hogy üvölt és nyög a mélyben.
Ha csend lett, a másikat – így sorba – leeresztették.”
Mondja, mint balladát. Mutatja ősz Taliborka piciny emlékit!
– “Ölt, foglalt, konspirált, – s itt gáláns franciakártyákat festett
Vérrel, téglaporral, korommal – e néma üregbe’ tíz évig.
Míg szép, úri fejét vevék itt.” —
Mondja, – s okos kis nőszeme fénylőn már borravalóra lesked.
Valóban, ez ölnyi kőfal, e súlyos pincebolt hiába nem lett,
Valóban, itt sóhajokat kellene hallanom, véres századok neszét,
– De hányszor nyilt ki azóta, hány profán kiváncsi szemnek!
A fátyol hányszor föllebbent!
Nem lelem erét e percnek, – sorát e versnek, – tán ráfogás, színfal az egész!
– Ki! – Vadszőllős kis felügyelő-ház! A déli ég kiragyogott. —
Nyolcéves fiú trónol fáskamara-küszöbön, deszkaládán,
Zöldharisnyás, pirostérdű. Gajdol játszós-komolyan ott,
Kezébe’ hosszú, karmesteri bot, – —
Két hófehér nyuszi fülelve rá – ül kedvesen a hátsó lábán.
A ghetto-temető ez, az ősi halott-negyed. —
Földette, feketült sírkő, korhadt, fehér csont felásva,
És elrakva, – mert szűk a hely már, – zsúfoltan egy a másra,
Százados, nevetlen holtak, – cserélve gyermek, öreg,
Rokonok, idegenek,
Kalmár, alkimista, lévita rakásra.
Még esőtől nedves a ribesz. – Halk zöldje hogy összefog!
Vadócon és lazán bebokrozta már az aljat,
Kis gyöngédleves ága a vésett betűkbe lankad. – —
Nagy, tétova pazarság! Levél, kő, név – mennyi sok!
Hogy cikáznak néma gyíkok, – —
És némán alkimista, lévita mind hogy hallgat!
Egy kavicsot, – tiszteletül a törzs címerjelébe itt!
Nagyhírű rabbi Lew, csillagok útja-tudója e holt,
– — Komoly, középkori zsidó, – sápatag, hátba’ hajolt,
Pihenésül sötét, eleven szeme a teleszkópba kémlelt,
Bár dolga után, csendesen éldelt,
Okos kalmár (titkos alkimista), szent lévita és
Tíz gyerek apja volt.
– — És énbennem e percben olyan nagy a tisztelet.
Lelkem legmélyén vallom! (és nagyon csendesen lépek,)
– E sok régvolt idegennek, minden névtelen névnek,
Minden elmult időknek, minden igaz halálnak,
A tudva-befejezésnek, akarva-elnyugvásnak,
Önnön sorsomnak is, a látva-magamravettnek,
(Mert egyetlen fóruma, én, a fölöttem-ítéletnek,)
– És a csendnek, a mosolynak, az alázatos beszédnek,
A mély, komoly, egyszerű, kicsinybe-elmerült létnek,
(Mert nem büntet, nem áld; csak elhalad, s elfeled,
Önmagáért-való fazöldnek embersírok felett,)
És párzó, vizes gyíkoknak a temetőfalon,
Mindennek, – nagyon
Adassék tőlem e percben tisztelet!
Szikrázó virág-színfoltok, nagy tűzpelargónia-ágyak,
Szökőkút-szivárvány íve, – márványpad, nyírott bokor; – — —
Szempillám úgy esik le. Halk szél jár, zsongító, bágyadt,
Rózsaszín délután. Már felhőkbe vet a fény sávot.
Nagy csend a hegyoldali kertben. Távolból zümmögő nyüzsgés. – —
Lenn, messze alattam a város, a város – —
Top, top! – — A kőlépcsőn valaki lassan felcsoszog.
Kövérke, öreg nő jön, feketeternós, csipkefejékes.
Léptenként görcsösen előrefeszíti a botot.
Megáll. Felemeli arcát kis sóhajjal – s elnéz az egen. – — —
Megint vár, – liheg. Most a virágokat szemléli, – s mosolyog.
A kút nimfáin is tűnődik soká, – mert eközbe’ pihen.
Kedves! Mint egy gyerek! – Virágai közt így ment át nagyanyám.
– Mi jár eszébe! – Reszketeg feje bólogat. Min nevet? – —
Hálisten elhaladt, – nem látott. Megmentve néki e magány!
Jaj! СКАЧАТЬ