Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      A kéjben minden megfejtve,

      Halálba élet van rejtve.

      Ó, ha kebleim dombjára hullnál.

      Szájoncsókolnál,

      Tegnap és holnap hadd volna felejtve.

      Mily szoros a koronázó palást,

      Hévség sugárzik, forróbb, mint az ég,

      E lányok s ifjak fénylő teste ontja.

      Most csapatonkint szemlélem a népet.

      Itt valamennyin ifjú emberek. – —

      S szívem atyai gonddal telik el:

      Hisz öregekért is van a tavasz,

      De ők, úgy látom én, most otthon ülnek,

      Bús odvaik félfényében morognak;

      Nem ösmerik királyi szívemet.

      Én ifjaim ti! Énekeljetek!

      Ti értitek drága úrnőnk szívét.

      Dalt! És a tölgyek száz levele reszket

      Férfihangok karától.

      Évek: órák, kínra-költek:

      Gyönyör: annyi mint pazallás.

      Élet: vérző sebbel dallás.

      – De ha szív-véreddel élted:

      Sorsa oldott, mély hitvallás.

      Ó, egyre forróbb fényük olvadt burka,

      Egyre nyomasztóbb királyi ruhám.

      Éget. Pihenni kell. Elhagyni kissé

      Az ünnepet. Már messze tarkaságban

      Foly szét a szárnyak játéka a földön.

      Vállaim fájnak. Végtelen e park tán?

      A fák sűrűbbek lesznek, erdők lesznek;

      Egy völgybe érek, mely bükkel benőve.

      Fellélekzem. Úgy hat ide a zaj csak,

      Mint szent morajja távoli misének.

      Alig erősebb, mint a forrás hangja,

      Mely útamat mormolva követi.

      Mélyül a völgy, s körülhajol egy párkányt.

      Itt szétgurul a forrás, s ragyogó

      Szivárványfonalakká fut a fűben.

      S zeng, mint valami dal. Nem: eleven hang.

      Már szakadék a völgy. Tajték ragyog lenn,

      A fák mozgalmas árnyakkal behintik.

      Hídösvény ível ott, – s a karfa karján

      Fényektől hajnalozva hajlik át

      Kettő a meztelen lányok közül.

      Dalolva hinti vízporral ösvényét

      A szőke most. Ó szépség! Álom ez!

      Reszketek. Idenéznek; látnak engem.

      Mindketten látnak engem és dalolnak.

      Miért félni?

      Csak a szívemben van sötétség.

      Színes szintje forró szépség,

      Tarka láva. Fényben élni,

      Int az örvénytorkú mélység.

      Nem álom. Édes ijjedelmem: élet.

      És az ő hangjuk él; mindketten élők.

      Te gyönyörű, a halvány mennyszínekkel,

      Édes asszonyom hangja a tiéd!

      Te légy vígaszom, ahogy ő igérte,

      – Igen, vár engem, át-int, jön felém.

      Látom, amint keblei csillogása

      A lomb közt bujdokolva felmerül,

      S a bükkfák fehér törzsétől kiválik.

      Igen.... hónyakára, karja türkizére,

      S ott a másik.... járása és rubinja,

      S mint lágy lehellet, pihegőn remeg

      A pelyhük égkékje, pokolpirossa.

      Ott szemük parazsa villan felém.

      Ott vannak. S az édes ijjedelem

      Szivemtől halántékomig szalad.

      Mert te.... te másik, tárna szemeiddel....

      – Édes asszonyom szeme a tiéd!

      Te légy a vigasz, melyet ő igért!

      Összefogóznak.... ketten intenek.

      Le? Oda? Én is? – Szöknek.... fulladok!

      Csobogva úsznak át a másik partra.

      Koronázó ruhámban két karom

      Utánuk nyujtom. Lenge kacajuk cseng.

      Ott állnak, állnak, állnak és dalolnak.

      Tudsz-e szállni,

      A Magány Völgyétől válni? —

      Itt erednek az erők,

      Szent fogósdi-játék járja,

      Hagyjuk, hagyjuk a késlekedőt.

      Megfordulnak. Már el akarnak hagyni?

      Fel az ünnephez.... a szakadék martján?

      Már a liget gallyával koszoruzzák

      Mentükben hajuk játszva. Várjatok meg,

      Nem bírok oly gyorsan. A zuhatag....

      A híd oly messze.... És szoros ruhám,

      Nehéz királypalástom.... várjatok hát,

      Hisz levetem. Már ott van, lenn van. Ó, mily könnyen

      Lélekzik a meztelen ember. – Úszom,

      Habos friss tajték locsog vállaimra.

      Már itt. Elérlek. Futsz?… – Gyorsabb vagyok,

      Megjöttem, szárnyak csattogása hallik.

      Az én szárnyaim. Én is repülök.

      Zizzenő, kettősszinű lenge pár.

      Égszín s rubintszín lángokból fonott

      Lendit szilajon a szőke nyomába,

      Megvan. De.... mindakettőt kell, hogy bírjam.

      Ott.... azt a baraaszeműt akarom még,

      Most.... Nem, a szőke illant el.... Kacagnak,

      Kezet fognak megint. – — Messze, rikoltva

      Örvend a nép, s üdvözli vadászatom.

      Már énekes, virágos láncban indul

      Felém segélycsapatjuk. Nem kell, nem kell,

      Én ejtem el. Itt vannak – — ujjaim közt,

      Itt szőke.... barna.... repülő hajók....

      Szorosan tartom.... ah.... felébredek.

      1910

      ZILÁLT NAPON