Az élet útján. Margit Kaffka
Чтение книги онлайн.

Читать онлайн книгу Az élet útján - Margit Kaffka страница 23

Название: Az élet útján

Автор: Margit Kaffka

Издательство: Public Domain

Жанр: Зарубежная классика

Серия:

isbn:

isbn:

СКАЧАТЬ szóltam: bizonnyal adhat nekem valamit kép, ember, táj, városok?

      Lám, sok idegen arc! Szemek, – sok párás lélek-ablak!

      Utcák, új hidak, ó templomok. Csak valamit ki ne hagyjak!

      És eltökélten minden kriptát, csukott szobát kinyittatok.

      Képmás ha rejti előlem titkát szép, ősi mosollyal az ajkán,

      Remélve, s szívdobogva órákig állok előtte s kikönyörgöm, kivárom.

      Végighúzom a tenyerem sok furcsa, tanagrai kis márványkirályon,

      Ó, – most a dolgokat mind kimozdítom. Mögöttük valami van tán!

      De nem lelem.

      Énbennem vak, siket az Ige és gyökértelen!

      Én átkozott üvegvalóm csak átereszt színt, fényt és árnyat.

      Énbennem befelé fakadott piros hólyagsebe az életláznak.

      Én – egy-egy nyilalló perc, mint fénysejtés, béna idegre ha rámhat,

      Tudom, elevenig soha, sohsem ér.

      – Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér?

      1909

      MORVAMEZŐTŐL URÁIG

      Apám északról jött. A lelke ércvízű tó,

      Mely súlyos hegyek sötétjén küzdve ezerévig szivárgott,

      S elnyomva, mély magányban mindent magábaváltott,

      Mi titkos, lágy erővel oldó és gyógyító.

      Oly szomorún fölényes, mint bölcs, szelíd, komoly,

      Egyetlen hű szolgája valami izgága, zsarnoki úrnak,

      Kitől rakoncátlan kis úrfiai tanulnak.

      – A csigaháza volt egy szép, hűs, okos mosoly.

      S gyermeke én…

      De én kicsinyebb vagyok, mert érzem, csak nem merem követelni a részem.

      Mert kezem egy kilincsen, csak nem mertem soha még felnyitni egészen.

      Ha sértve elémvet morzsákat az élet, gőggel a porban otthagyni se merem.

      Bár gyűlölet fullaszt, emberséggel fölveszem és ajakammal illetem,

      Sőt – hogy érdemes legyek, önként viselek böjtöt és terhet és jármot.

      Ha üt, jogformát keresek, hogy igazát védjem és félreállok.

      Mert csigaházam és menedékem az ál-fölényű alázat.

      – Mert belezárkózva egyedül vagyok, úr vagyok, senkise láthat,

      Mert leigázott, szlávos apák hős félelmében reszket a lelkem, szegény.

      S így tisztelve – kijátszhatom a dolgokat gyengén, ravaszul – apáim gyermeke én.

      S lám, furcsa-e, szégyen-e? – Anyám véreit is a vérembe leltem.

      Vércseszemű, lobogó, nagyhomlokú, kislovú had.

      Verecke után a lapos, puszta Urában kicsiny urak,

      Kik évezerig “ellenszegülnek” bús garral a zsombékos telken.

      Hol újudvar állt, finom idegenség, bőárnyú, kegyes királyi palást.

      Nem mentek el. Eb ura! Ott különb ember is koccintana náluk.

      Igriccel ittak. Magukét. Szamosszeg a világ, és házuk a váruk!

      Igric, ha dicsérve nótába-szerezte, kacagva laktatták torkig a nyavalyást.

      Volt, ki paraszttal soh’se szólt, köztük szeges ostorral járt csak.

      De nagy pestis-időn haló szemüket ő fogta le csinján.

      Másik asszonynak esküdött, hogy gyűrűje ott lesz örökre az ujján,

      S egyszer… levágta gyűrűstül az ujját, hogy oda lökhesse elébe: “Lássad!”

      … S hogy mindez bennem asszonnyá kicsinyült!

      Tudod-e? Hogy engem akarni nem, csak kérni és várni lehet.

      Hiszed-e? Nekem egy kicsit mindegy. Nem sírok. Kacagva szeretek.

      Játszol? – Túljátszom. (Bennem valami nagy álomkomoly!)

      Elmúlt? – Nem is volt! (Hol az “örökké” szent babonája, hol?)

      Ó, én megkeresem az asszonyt, a másikat, hogy jó legyek hozzá, és szívemre öleljem.

      Megáldalak vele, elküldelek vele (előttem nem lehet asszony), hogy kedved teljen.

      Így! – (Bús álomurak. Ura urai a láp szigetén.) —

      A csigaházam, a váram olyan egy, oly gyönge… olyan én.

      1909

      A VÁROS

I

      Haloványselymű reggel, felhős fény, szőke színek,

      Lenn ódon, szürke minden, meleg szépiabarnával árnyalt,

      Torpad zömök pillére sok régi, régi háznak.

      Palakockákkal mustrás az esővert, ó kövezet.

      Alattam utcák és tornyok és fellegvár messzi képe,

      Súlyos kőhidak át a platinafényű vizen. —

      E roskatag, királyi város méla pompája izen:

      – Sok csiklandón új látásnak ma friss idegekkel elébe! —

      Az erkélyen terítve… Itt ülök zsibbatag

      Álom, s fürdő után még, lágy távolokba nézve,

      Napfénycsík szállal át, – beletáncol a mézbe, —

      Jó volna itt maradni békén. De nem szabad!

II

      Árkádos út, faragott, régi kövek!

      Nosza! Két buzgó szemembe venni

      Óbetűs írást, íves kapuboltot,

      Mindent!

      Lallala! Megindultam hát menni!

      Gyorsan, iránytalan! Most felfedezek!

      Ott térré tágul az utcasarok.

      Ó, – jobbra a víz már hídtorony, oszlop,

      Ormok, kupolák! nem!

      Mert én most balra akarok!

      Én odamegyek most, ahová akarok,

      Nincs, ki zavarjon, sürgessen, vigyen,

      Társ, akit féljek, hogy én zavarok,

      Ha jobbra, – ha balra,

      Jó nekem egyedül, igen, igen!

      Itt templom, ott hídak, – itt tornyok, ott ormok!

      Két árva szemem! Sok súlyos igéret!

      Dologra! Látni! – Ó mindjárt megyek én

      Ide is, oda is.

      Csak hadd ülök le kicsit! Hadd nézek, nézek!

III

      Ni! A régi tanácsház órája az ott,

      A Havlata Pavlata regés remeke!

      Megvárom! Még öt perc, – még három, kettő!

      Ver zengve, – s kijönnek, mind a tizenkettő,

      Az apostolkák sorjába, körbe.

      Az СКАЧАТЬ