Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      Apám északról jött. A lelke ércvízű tó,

      Mely súlyos hegyek sötétjén küzdve ezerévig szivárgott,

      S elnyomva, mély magányban mindent magábaváltott,

      Mi titkos, lágy erővel oldó és gyógyító.

      Oly szomorún fölényes, mint bölcs, szelíd, komoly,

      Egyetlen hű szolgája valami izgága, zsarnoki úrnak,

      Kitől rakoncátlan kis úrfiai tanulnak.

      – A csigaháza volt egy szép, hűs, okos mosoly.

      S gyermeke én…

      De én kicsinyebb vagyok, mert érzem, csak nem merem követelni a részem.

      Mert kezem egy kilincsen, csak nem mertem soha még felnyitni egészen.

      Ha sértve elémvet morzsákat az élet, gőggel a porban otthagyni se merem.

      Bár gyűlölet fullaszt, emberséggel fölveszem és ajakammal illetem,

      Sőt – hogy érdemes legyek, önként viselek böjtöt és terhet és jármot.

      Ha üt, jogformát keresek, hogy igazát védjem és félreállok.

      Mert csigaházam és menedékem az ál-fölényű alázat.

      – Mert belezárkózva egyedül vagyok, úr vagyok, senkise láthat,

      Mert leigázott, szlávos apák hős félelmében reszket a lelkem, szegény.

      S így tisztelve – kijátszhatom a dolgokat gyengén, ravaszul – apáim gyermeke én.

      S lám, furcsa-e, szégyen-e? – Anyám véreit is a vérembe leltem.

      Vércseszemű, lobogó, nagyhomlokú, kislovú had.

      Verecke után a lapos, puszta Urában kicsiny urak,

      Kik évezerig “ellenszegülnek” bús garral a zsombékos telken.

      Hol újudvar állt, finom idegenség, bőárnyú, kegyes királyi palást.

      Nem mentek el. Eb ura! Ott különb ember is koccintana náluk.

      Igriccel ittak. Magukét. Szamosszeg a világ, és házuk a váruk!

      Igric, ha dicsérve nótába-szerezte, kacagva laktatták torkig a nyavalyást.

      Volt, ki paraszttal soh’se szólt, köztük szeges ostorral járt csak.

      De nagy pestis-időn haló szemüket ő fogta le csinján.

      Másik asszonynak esküdött, hogy gyűrűje ott lesz örökre az ujján,

      S egyszer… levágta gyűrűstül az ujját, hogy oda lökhesse elébe: “Lássad!”

      … S hogy mindez bennem asszonnyá kicsinyült!

      Tudod-e? Hogy engem akarni nem, csak kérni és várni lehet.

      Hiszed-e? Nekem egy kicsit mindegy. Nem sírok. Kacagva szeretek.

      Játszol? – Túljátszom. (Bennem valami nagy álomkomoly!)

      Elmúlt? – Nem is volt! (Hol az “örökké” szent babonája, hol?)

      Ó, én megkeresem az asszonyt, a másikat, hogy jó legyek hozzá, és szívemre öleljem.

      Megáldalak vele, elküldelek vele (előttem nem lehet asszony), hogy kedved teljen.

      Így! – (Bús álomurak. Ura urai a láp szigetén.) —

      A csigaházam, a váram olyan egy, oly gyönge… olyan én.

      Haloványselymű reggel, felhős fény, szőke színek,

      Lenn ódon, szürke minden, meleg szépiabarnával árnyalt,

      Torpad zömök pillére sok régi, régi háznak.

      Palakockákkal mustrás az esővert, ó kövezet.

      Alattam utcák és tornyok és fellegvár messzi képe,

      Súlyos kőhidak át a platinafényű vizen. —

      E roskatag, királyi város méla pompája izen:

      – Sok csiklandón új látásnak ma friss idegekkel elébe! —

      Az erkélyen terítve… Itt ülök zsibbatag

      Álom, s fürdő után még, lágy távolokba nézve,

      Napfénycsík szállal át, – beletáncol a mézbe, —

      Jó volna itt maradni békén. De nem szabad!