Az élet útján. Margit Kaffka
Чтение книги онлайн.

Читать онлайн книгу Az élet útján - Margit Kaffka страница 20

Название: Az élet útján

Автор: Margit Kaffka

Издательство: Public Domain

Жанр: Зарубежная классика

Серия:

isbn:

isbn:

СКАЧАТЬ kinyik ma csudásan; rózsábul az út, a sövény.

      És sürgeti, kelti a szellő, hogy illata, illata szálljon,

      Hadd lengne, suhanna a légben száz ifjúi rózsaszín álom.

      Mert rózsa nyílott a kövek közt, omladozó, bús hegyi várban,

      A szeme fényes, – tizenhatéves, szép, rózsaszínarcú leány van,

      Haj, mesebeli szolgahad! Amikor int,

      Teremjen, sürögjön a kedve szerint.

      Ám eljöve orvul a tündér, a haragvó,

      És szólt szigorúan: “Ejh, mit az álom!

      Jer, küzdeni, élni! Peregjen az orsó,

      Oly rendes, józan e munka, leányom!”

      Haj!… Tőr van a guzsalyban, és fogan az átok,

      Szép, illatos álmait van-é, ki megója,

      S ha fagy merevíti a lenge világot,

      Vad tüskebozót lesz a rózsa, a rózsa.

      És vége az üdvnek, és vége a dalnak,

      Hullnak a földre, a sárba a rózsák:

      Fakul, kihamvad a mosolya annak,

      Kit megsebzett a valóság.

      Nagy csend van a szívben, és csend ül a várba’,

      Denevér surran, a multbul egy árnyék…

      Ám hős lovagifját még valaki várja:

      Nem holt vala meg, csak alszik a lány még.

      Peregve az évek sorba letelnek,

      És egyre sürűbb lesz a tüskebozót.

      Óh, menteni kén ezt a kárhozott lelket!

      Óh, mondani gyorsan a varázsige-szót.

      És jő a királyfi végtére, sokára.

      Hős, ki egy sárkányt maga lebírna,

      S oly szép, daliás! Jön, feltör a várba,

      S hull egyre, halkan a halott leányra

      A rózsa, a rózsa szirma.

      1906

      SAKK-MATT

      Kis kertilócán, vadszőlős ereszbe’

      Kései langyos, nyári délután,

      Sok tarka szálat öltésnek eresztve

      Babrált egyszer egy haragos leány.

      Nem egymagában volt, – ez a baj épen! —

      Mellette is meg szembe, szörnyűképen

      Figyelve, gyanakodva egy a másra,

      Egy mókás öreg ember meg a társa,

      Fölöttébb komoly ifjú húzogat

      Tarka ostáblán furcsa bábokat.

      Fogy a futó, menekül a király,

      Itt még a bástya rendületlen áll;

      Szökdösve oldalt, jobbra-balra térnek

      Az ördöngős fehér-fekete mének,

      S bár egyre hull a sok vitézi báb,

      Új nemzedék jön és tüzel tovább.

      Harc, melybe’ nincs szenvedély, csak ész,

      Melyben, ha minden elhull, mi se vész.

      Ám egy redő az ifjú homlokon

      Jelenti: az eset komoly nagyon!

      A lány csak ölt, csak tűz, – kifejti egyre…

      Csodálkozó haraggal várva, lesve:

      “Mikor lesz vége? Udvarolni sem mer?

      Beh ócska játék, beh unalmas ember!”

      Mult napra nap, telt lassan hétre hét,

      S a kerti asztalon terítve szét

      A harcmező; rajt’ sárga-barna kocka

      Következetes híven váltakozva

      Most is a régi. Talán odabent

      Van felbomolva a bölcs hadirend!?

      A harcos bábú lézeng oktalan,

      Meg visszatér, majd ész nélkül rohan.

      A király egy csikót vesz üldözőbe,

      Paraszt a tornyot ütné agyba-főbe,

      S a királyné, rézsút tipegve fogytig,

      Az ellenséges fővezérbe botlik.

      … És kit okolni kell a sok bajér’,

      Két nyugtalan kéz néha összeér.

      S két ifjú szempár, amikor lehet,

      Találkozik a csatatér felett…

      Nagyapó nézi hosszan, meglepetten:

      “Olyan komoly, derék fiúnak hittem,

      S bomlik immár ez is oktondi lázban!…

      Nincs tartalom a mai ifjúságban!”

      1906

      REGGEL

      Elvitte nyugalmam egy hajnali álom,

      Feledve imetten a színe, alakja,

      Ködbeborítva, messzemaradva…

      Valamit keresek és nem találom.

      Lihegve a függöny redős szövetén

      Betör a győztes, a reggeli fény,

      Iromba fantomok, száz újszínű lény

      Surran előttem, amig üldi a fény;

      Késik egy, – már-már foglya levén

      A lomha tudatnak a lét peremén —

      Ám bomladozásuk szörnyű serény,

      E tarka lidérchad, – de megkötöm én!

      Ittfogtam a szót… ám értelme felén!…

      Mi volt? Hova lett?… Idehagyta?

      Más a színe és más az alakja…

      Tördelt, kusza szókat még suttog az ajkam.

      Valaki kacagva említi ébren:

      Mit álmodhattam?… És nevetnek rajtam,

      A nappal sugaras derüjében,

      Diadalmas, nagy derüjében.

      1906

      SZERETTELEK

      Szerettelek téged

      Hajnalhasadáskor, —

      Harmatos hajnalon,

      Rózsapiruláskor,

      El is feledtelek

      Első kakasszóra,

      Mindennap feledlek, —

      Máig is temetlek

      Azóta, azóta

      Meggyászoltalak én,

      Pillangós ruhába

      Sirattalak minden

      Hangos kacagásba, —

      Pénteken pirosba,

      Szombaton fehérbe, —

      Ma is gyászollak tán,

      Virágvasárnapiján,

      Rózsapiruláskor,

      Talpig СКАЧАТЬ