Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ révedt mindig. El tudott

      Babrálni félnapon egy tő virággal,

      Hozzáhajolt – s a gyönge, finomult,

      Kényes, nagy szirmok küzködő illatát —

      Az asszonynak is – a lelkét kereste.

      Képeket gyüjtött, könyvet, régi himzést.

      Az emberekkel is erőlködött,

      Dús lakomáin csillogott az asztal,

      Zaj nélkül szolgáltak fel, s a borok

      Kristálytüze oly mélyen, lángolón

      Aranylott. És ő kedvét lelte benn,

      Amíg friss volt az abrosz s a virágdísz.

      Ám később, mikor egyre harsogóbb,

      Vitázóbb lett a szó, fojtóbb a füst,

      Szidták a kormányt a megyés urak.

      Tíz is beszélt – és trágár, durva tréfán

      Kacagva dőltek el —, baráti csókban

      Ellágyultan dadogtak majd, amíg

      Néhánya horkolt már pittyedt ajakkal.

      Oh – akkor oly zavart lett, oly merengő,

      Elnézte őket fátyolos, bús szemével,

      S érezte, hogy csak ő a magános itt.

      Aztán füttyentve hívta be hű ebét.

      Csörtetve jött a vizsla, hozzásímult.

      Ölébe téve az okos, nemes fejet,

      S a szürkülő borgőzös reggelen

      Amíg simogatta – egymásra néztek.

      Mondják; később én lettem szemefénye.

      Feledte értem a híres virágait,

      Csipkés, szalagos bölcsőm fölé hajolt,

      És mint egy drága porcellánt, úgy őrzött.

      Mennyit virrasztott kis betegágyamon!

      S amikor egy nap, senkitől nem tanulva,

      Le tudtam írni először két betűt,

      Magához vont és súgta: “Így, kicsim!

      Mire te felnőssz, más lesz a világ!”

      És akkor jött a kór, s ő haldokolt

      Sokáig, bizton tudva végét.

      És nem volt sokkal idősebb, mint ma én!…

      Mondják, miattam gyötrődött éjszakákon,

      Ha rámnézett, a keze ökölbe szorult.

      “Koldus leszel!” – szólt s elfulladt a szava —

      “Mért nem lehettem éretted fukar!”

      Ó, édesapám, ha tudnád, hisz semmi az!

      Ha nem lett volna soha nagyobb bajom!

      De látod, a világ se változott azóta;

      Mennyire nem volt igazad, apám!

      Most hallom a hírt – oly gyepes a sírod.

      Bókol a márvány s az aranyos betűk

      Lemosva mind. Oly régen jártam arra,

      És minden évben vannak záporok.

      Mennyi vihar! Ó, hányat megértem én,

      S az élet, apám, milyen nagy zürzavar.

      … Ha látnád, igen, már van kis unokád,

      Fényesszemű, hangos, eleven csöppség,

      De szeme oly más, mint a tied s az enyém!

      Így jó. Mert fognak még jönni viharok!

      – De hátha más lesz a világ, mire felnő?

      De milyen régen is alszol már te lenn!

      Nem voltál sokkal idősebb, mint ma én,

      S aranybetűid az idő mind lemosta,

      És hallom a hírt, oly gyepes a sírod!

      Elvihetem-e még egyszer virágaim?

      Ki tudja?! Az élet olyan nagy zürzavar,

      És én olyan fáradt vagyok – apám.

      1906

      GARABONCIÁSOK

      Vers libre

      Most új dalok hegedősei járnak,

      Tépett szárnyú, nagy viharmadarak,

      Lázongás kereső, vad, nyugtalan árnyak —

      Vajúdásuk termékeny, gőgös, szilaj álmak,

      Prófétái ők démoni, ősi csodáknak,

      – Ám betegek, bénák, furcsák, szomorúak.

      Az új kobozok kúsza ütemre ha lelnek,

      Múzsájuk az asszony, aki hattyut ölel:

      És zengik, amit csak bomlott agyú sejthet,

      Ihletük méregpor, bús mákvirág kelyhek,

      Iromba daluk tép, zaklatja a lelket,

      – Ám kobzukon a jövő szilaj himnusza kel.

      És eljön a jövendő, amire várnak;

      Egyenletes, szabad, munkás, erős,

      Emberek jönnek, étkesek, vidámak,

      Asszony, ki szürke, dolgos, rendes állat.

      Szerelem, melyben nincs gyönyöre gátnak,

      Ó, jaj – szegény, szegény sok új hegedős!

      1907

      BÖLCSŐDAL

      Hunytszemű, kicsi pintyőkemadár te,

      Hója, hahója! Neked édes az álom!

      A könny, ha lehull rád, elszenderít jobban,

      Nem érzed, hogy éget, úgy-e, virágom!

      Nem tudod, úgy-e, hogy vergődve, sikoltva

      Vágyna leborulni reád,

      Hogy hazajött, hazajött nagy messze utakról,

      Csodás, vad, idegen utakról

      A te rossz, a te hűtlen, a te céda anyád.

      Hója-hahója! Már zakatolhat a szívem,

      A tiednek külön ere, élete van.

      Már zúghat az átok, nem félek, hogy benned

      A kárhozatom új életre fogan.

      Én csendesen alvóm! A pillád se rezzen,

      Míg őrület suhog az agyamon át,

      Valami angyal itt tartja kezét, itt,

      Vigyázza a torkod apró pihegéseit,

      Mert forró zivatart lehel az anyád.

      Hója – hahója! Ébren vagy-e, Isten?

      Halld meg az átkomat az éjszakában!

      Ha egyszer, csak egyszer még vad álmok után űz

      Illatlelkek serege, kósza bűbáj, lidérctűz,

      Vánkosait üresen, hidegedve találjam!

      Úgy! Halottmerev legyen csöpp fülemile-lábad,

      Fakó, szederjes a te szád, üde szád,

      Ha még egyszer megindul a nagy, viharos úton,

      Csodás, gyönyörű, idegen СКАЧАТЬ