Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      Mért könnyezel, anyám? Ne sírj fel engem!

      A földi létből ami szép: az álom

      Jutott ki osztályrészemül. Hagyj most pihennem!

      A torz valót, ó, jobb volt be se várnom.

      Sürgette a férfi: “Ugy-e jösz te velem?

      A nagy csodaváros kapuja kitárva,

      Ketten suhanunk át utcán, tereken…

      Majd ránkborul, tudod, az este bűbája,

      Majd hull az eső, halk, üde, tavaszi, lágy,

      És ingerel, szédít, pihenni se hágy,

      Száz törtszínű fény libeg a vizes úton,

      Suttogva, zsibongva jő nagy sokaság,

      Az illatos ködben ezer kusza vágy,

      Az alkotás üdve is megszáll, ó, tudom,

      Csak te velem jöjj!”

      Felelt az asszony: “Én megyek, igen!

      Szükséged van rám, és szeretlek, érted?

      Egy kis szobánk lesz az emeleten…

      Majd gyorsfőzőn csinálom az ebédet.

      Aztán meséket mondok halkan, lágyan,

      Ha kályhatűz lobog az esthomályban.

      Égő fejedre úgy símul kezem;

      Az én ujjamba’ gyógyító bübáj van,

      Halk zsibbadás beszédem dallamában…

      Te majd a terveidről fogsz nekem

      Suttogni csendesen.”

      Ős Kaldeának három szent öregje

      Ama kicsiny jászol körül megáll.

      És szól az első kegyes ámulattal:

      “Hozsánna néked, újszülött király!

      A régi jósigék betelve nálad,

      És mérhetetlen a te dicsőséged!

      Fénylő arannyal, Izráelnek fénye,

      Szegény, agg szolgád hadd szolgáljon néked!”

      S a halvány asszony halkan kérdezi:

      Honnan való vagy, nyájas idegen?

      “A szavad ékes, föl nem érem ésszel,

      De – nem tudom – úgy elszorul szívem!”

      És szól az ifjabb: “Hadd köszöntlek én is,

      Próféták lelke, igéret fia!

      Te vagy szava a pusztán kiáltónak,

      És Téged hallván, megtér Sodoma.

      A te neved elterjed Alajonban,

      Mint illatozó nárduskenetek,

      Szűzek követnek liliomos mezőkre

      Téged. Ah, e tömjén illik neked!”

      Felel az asszony: “Ifjú bölcs, bizonnyal

      Jól ismered te mind, mi írva van,

      De – kis szegényem itt e durva gyolcsban —

      Tán álmodom. Nem értelek, uram!”

      A harmadiknak olyan bús az arca

      S oly hosszan nézi Mária fiát,

      És szól: “Asszony! Míg az idő betelnék,

      A te szived is hét tőr járja át.

      Akit te szültél, gyötrelemre szülted,

      Mert szólni fog, és nem lesz, aki értse;

      Szeretni fog és száz ocsmány szitokkal

      Epét meg myrrhát nyujtanak feléje.”

      Az asszony felriad. Reszketve, sírva

      Keblére vonja szunnyadó fiát,

      És könyörög: “Ó, szörnyű a beszéded!

      Én értelek! Uram, ne mondd tovább!”

      Őszi szántás után száll a darumadár

      Messze, magos égen,

      Tavalyi szeretőm, a módos, a telkes

      Kendi biró fia most izenget nékem.