Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      Köszöntelek, te mennykőhullató

      Sötét Kronides! Emlékszel-e rám még?

      Akit legyőztél, – én vagyok az.

      Kinek bolond, nagy titánszíve

      Egykor fájni tudott. Szeme könnyes volt,

      Mert nem nézhette ama férgeket,

      Az “ember”-nek csúfoltakat, kiket sáragyagból

      Én-képmásodra alkotál,

      S kik méltók hozzád, bizony,

      Mert úgy kéjelegnek az egymás kínjában,

      Mint az övékben te, fejedelem.

      … Egykor fájt nekem sebük.

      Szántam undok fekélyeiket és

      Gyógyszert mutattam hegyi dudvák levében.

      Láttam, hogy a sötétbe’ rajzanak,

      Tolonganak bután, – iszonyú volt.

      El kellett lopnom fényedet nekik,

      Király, mert – vakon éltek.

      Majd néztem a kezükformálta ércet,

      S az agyagot; mily balga, tehetetlen

      Értelmet kereső és reszketeg volt!…

      Én sírtam kínjukon és mesterük levék.

      – Óh, rosszul tettem!

      Hogy leigázhattalak volna,

      Bitorló Isten, tégedet, velük,

      Ha mellettem maradnak!

      De ők méltók hozzád, Zeüsz, bizonnyal…

      Mormogó mennyköveid egy neszére,

      Villámod hitvány pislogására

      Összeremegtek gyáván: elfutottak

      Vagy elédbeborultak, vádolva  e n g e m

      A nyomorultak!… A te néped ők, —

      De én élek még, Zeüsz!

      Ismerlek jól: ki vagy!?

      Nem vagyok én asszony,

      Kit aranyesőben, hattyúmezben elámíts,

      Vagy felhőrongyaidba rejtett arccal

      Vigy kisértetbe!

      Sem papod nem vagyok én,

      Hogy busa fádhoz, a rezgőlevelűhöz

      Zarándokoljak és hajlongva földig,

      Könyörögjek néked, hogy engesztelődj!

      – Én egyedül vagyok!

      Ültem asztalodnál, ittam borodból,

      Láttam meztelen asszonyaid,

      S ama szép ifjakat, kik lakomáidra járnak;

      Szétvontam titkos függönyeid redőit…

      Engem nem ámítsz!

      – Legyen bár szózatos az ige szádban,

      S homlokodon oly tisztesek a redők,

      Mint agg törvénytevőén, aki hószín

      Köntösben a játszóhelyekre megy

      S az ifjakat megfeddi: el nem ámítsz!

      – Felém vitte el útja

      S láttam a sápadt Inakhos-leányt,

      Az őrültet, aki nászod elől futott,

      Rémektől űzve, – rablott szeretőd…

      – Úgy, úgy, csak sújts le rám!

      Csak rázzad a pallost dühös-haragodban,

      Nem ijedek meg!

      Láttam, villámaid hogyan születnek

      Ama nagy forradalmak ősméhéből,

      Miknek te korcs-szülötte vagy.

      Fattyú-király! Eljön még az időd,

      Egyszer nagyobbat lendül majd karod,

      Mintsem akarnád: kisiklik kezedből

      A jogar – és te odahullasz,

      Ahonnan jöttél, Zeüsz!

      Tudsz-e majd akkor úgy, ahogy én?

      – Itt feküszöm!

      Fedetlen arcomra gyilkos sugarak esnek,

      Az agyam átfúrják, égetik, emésztik a velőt,

      Karom ha vonaglik, zörren a lánc,

      S míg véres ínnyel a sziklát harapom,

      Éhség gyötör és el nem oltható

      Szomjúság kínoz… Megnőnek a percek,

      És én várom a nagy keselyűt,

      Mely mindennap eljön hozzám, – soh’se késik —

      Hogy csattogó, iszonyú karmaival

      Egy napra megint foszlányokra tépje

      A szívem. Látom őt jönni

      És kacagok, – óh hogy kacagok,

      Ha látnád, – Zeüsz!

      Útszélen ül Mára a redves kövön,

      A kebele apró, a dereka nádszál.

      – Haj, sátrat szedett és elment messze az öröm,

      A csók, meg a dal. A büszke vadásznál

      Tévelyg valahol. Őt követi.

      Néz, – fehér kígyók futkosnak barna szemén,

      Varázsvonalat ír az ujja hegyével.

      “Jöjj sátán úr, segíts, mert elveszek én,

      Boszorkányige a nyomába nem ér el,

      Itt legyen, akarom, – szeressen engem!”

      Kilobban a földből rőten, feketén

      S szól: “Add nekem a négy testvéred!

      Az öcséd, a hugod, a bátyáid enyém!”

      S húrt készít, vékonyabb húrt, vastagot, – négyet,

      Zengő húrt, kígyós fehéret.

      “Most az apád kell!” Azt is odaadja.

      És szekrényt formál, karcsút, mint a virág,

      Rálehel szomorún és int bólogatva:

      “Így jó! De most még add az anyád!”

      És odaadja a lány.

      S lett – lószőr a vonóra a hosszú hajából

      – És vonja, csapongva, szilaj, szaporán.

      Majd beletép, – s visszaadja nyögve a távol

      És kacag és zokog szavára a lány,

      Ahogy ő akarja.

      Jött gondtalan újra az ifjú vadász,

      És СКАЧАТЬ