Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet). Endrődi Sándor

Чтение книги онлайн.

      Fehér ruha a fejemen,

      Fekete gyász a szivemen,

      Mert a kit én ugy szeretek,

      Azzal együtt nem élhetek.

      Édes anyám sok szép szava!

      Kit fogadtam, kit nem soha.

      Most ha élne, megfogadnám,

      Kezét, lábát megcsókolnám!

      Fekete pántlikám

      Fujdogálja a szél,

      Köszönöm galambom,

      Hogy eddig szerettél.

      Nem én voltam első,

      Mással is igy tettél,

      Verje meg az isten!

      Hamar megvetettél.

      A bazsarózsának

      Lehajlott a szára,

      Hej! én is hajlottam

      A rózsám szavára.

      Mit ér a rózsafa

      Piros bimbó nélkül?

      Mit ér a szerelem

      Igaz hűség nélkül?

      Istenem! nagy dolog

      Ki egymást szereti,

      Mégis a jó isten

      Össze nem vezeti.

      De még nagyobb dolog:

      Ki egymást gyülöli,

      Mégis két vénasszony

      Összeköszörüli.

      Nehéz a kis hangyát

      Kősziklán nyomozni,

      Két kelletlen párnak

      Egy ágyban nyugodni;

      Mikor ölelni kell:

      Karjait fájlalja,

      Mikor csókolni kell:

      Könyeit hullatja.

      Fekete városban fehér torony látszik,

      Az én kis angyalom más ölében játszik;

      Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

      Ki a más rózsáját ekkép elragadja.

      Fehér falu felett fekete gyász borul,

      Az én kis angyalom más ölébe borul;

      Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

      Ki a más rózsáját ekkép elragadja!

      Felfogadtam az egekre,

      Mind a három istenekre,

      Atyja, fiú, szentlélekre:

      Tied maradok örökre!

      Boldog az a szentpillantás,

      Melyben megismertük egymást,

      Szerelmünkről tettünk vallást,

      Hogy sohasem szeretünk mást.

      Felleg sincsen, mégis esik az eső,

      Látom, rózsám, nem vagy igaz szeretőm,

      Mert ha igaz szeretőm lettél volna,

      Közel laktam, felkereshettél volna.

      Ugy állottam tegnap este kapudba’,

      Mint valami elszáradott darabfa,

      De hogyha te, rózsám, kijöttél volna,

      Száraz ágam mindjárt kihajtott volna.

      Felsütött a hajnalcsillag,

      Nekem soha meg nem virrad.

      Dehogy virrad, még hajnal sincs,

      Bánatomnak még vége sincs.

      Jaj de nagy volt az a mérték,

      Mivel a bánatot mérték.

      Talán bizony elvétették,

      S nékem igen megtöltötték.

      Felsütött a holdvilág,

      Elmehetsz már gyöngyvirág.

      Elmehetsz már el, el, el,

      A szerelmed már nem kell.

      Felsütött a napvilág,

      Elmehetsz már kis virág,

      Elmehetsz már utadra,

      Nem vágyom a csókodra.

      Az ajtómba jösz vissza.

      A jegygyürüm add vissza.

      Vége, vége mindennek,

      Vége a szerelemnek.

      Felszállott a páva vármegye házára,

      Sok szegény legénynek szabadulására.

      Várj meg páva, várj meg, hadd izenjek tőled,

      Apámnak, anyámnak, szivbeli mátkámnak!

      Ha kérdik: hogy vagyok? Mondjad, hogy rab vagyok.

      A jó isten tudja, mikor szabadulok.

      Rab vagy rózsám, rab vagy, én meg beteg vagyok,

      Ha el nem jösz hozzám, talán meg is halok.

      Felszántom a berek alját,

      Vetek bele bazsarózsát.

      Bazsarózsa ne virágozz’,

      Barna legény ne várakozz’,

      Mert ha én rám várakozol,

      Soha meg nem házasodol!

      Fecském, fecském, édes fecském!

      Vidd el az én levelecském;

      Vidd el, vidd el messze földre,

      Tedd a rózsám kebelére.

      Ha kérdi, hogy honnan jöttél,

      Kinek a póstása lettél:

      Mondd meg, hogy egy árva szivtől,

      A régi szeretőjétől.