Akli Miklós. Mikszath Kalman

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ Ita esset mos filiam expetere? Pudeat, carissime! (Micsoda botrányt csinál itt az én házamban? Hát így szokás leányt kérni? Szégyellje magát, carissime!)

      – Kegyelem, fölség! – mondta a báró, féltérdben meghajolva.

      – Abeat – végzé az uralkodó szigorúan – et expectet praecepta mea! (Távozzék és várja be intézkedésemet!)

      Szepessy az ajkába harapott és eltávozott, mire a császár kedélyesen veregette vállon a bolondot.

      – No, ugye félt egy kicsit? Oh, oh, szegény Aklicska. Milyen fehér az arca, mint a kréta. Írni lehetne az arcával. No, ugye jó volt most a császár? Ugye, hogy még őt is lehet valamire használni? Pedig az a korzikai zsivány azt mondta a cárnak, hogy szoknyát kellene rám adni. Ezt még megkeserüli. Ferenc császár szíve helyén van, igaz-e, Akli?

      – A fölséged szíve oroszlánszív!

      A császár örült, mint a gyermek, hogy most ő mentette meg Aklit, akinek azóta már szét volna lőve a feje.

      Akli fölemelte az ott maradt pisztolyt s élénken fölkiáltott:

      – Oh, az imposztor! Hiszen nem volt megtöltve.

      A császár maga is megnézte, aztán elszomorodva jegyzé meg:

      – Maga nagy szamár, Akli, elrontja a császárja örömét.

      – De hisz a fölséged bátorsága azzal nem lett kisebb.

      – Igaz, igaz, de mit csináljunk most már azzal a rabiátus emberrel?

      – Éppen kérdezni akartam.

      A császár gondolkozva járt fel s alá; a burnótszelencéjétől kért tanácsot.

      – Nekem nem tetszik az ipse, mondhatom, nagyon ellenszenves, és azt hiszem, ha Kovács ezredes élne, ő se lenne elragadtatva; hanem hát úgy tudom, módos ember, és a házassághoz éléskamra is kell, amice. A csók végre is nem minden. Ha tehát a leány szereti, én nem ellenzem.

      – Ugyan, hogy szerethetné? – kiáltott fel Akli.

      – No, no. Minden lehetséges, carissime. Mert az ízlés igazán különféle. Egypár év előtt a francia komornyikom, a Baptist nősült, kérdeztem tőle, szép-e a jövendőbelije. »Oh, sire – felelte —, elragadó, oly szép pici szemei vannak és oly nagy piros szája, hogy csupa boldogság ránézni.« Első teendőnk ennélfogva fölkeresni a kicsikét és tisztába hozni vele a dolgot. Menjen el délután hozzá! Utcunque, vigyen neki egy fürt szőlőt. Mondja, hogy a császár küldi.

      – Úgy ám, de kapok-e a szőlőből? Martinecz most az ischli parkot rendezi és az asszony jobban őrzi a szőlőt, mint Argus a colchisi bárányt.

      Ugyanis a Burg kertjének üvegházában akkoriban a híres Martinecz főkertész jeleskedett, aki már május elején érett szőlőt produkált egypár tőkén. Nagy ritkaság volt ez, s ugyancsak kitüntetés a vendégnek, ha májusi szőlővel kínálták a császári asztalnál.

      – Igaz – szólt a császár —, az üvegházakra most a főkertész felesége ügyel fel; mondja meg neki, hogy én parancsolom.

      – Majd el is hiszi az nekem!

      A császár nevetett.

      – Úgy? Ön tehát így ítéli meg a helyzetét? Nem hisz magának a főkertészné? Talán rászedte valamivel? Maga nagy kópé, Akli, sokat mászkál a kertben, és a főkertészné csinos asszony. No hát, most az egyszer kisegítem és egyszersmind lecáfolom a múltra nézve (kedélyesen megfenyegette a pecsétgyűrűs ujjával). De ne használja semmi rosszra!

      Ezzel bizonyos nyárspolgárias bonhomiával leült az Akli asztalához és sietve vetette papírra a néhány szót: »Ez egyszer igaz, amit Akli mond. Ferenc császár.«

      – No, ha nem restelli és ha eddig nem mondott az asszonynak semmi csalfaságot, ám mutassa fel neki!

      IV. FEJEZET. SZILVÁSSYNÉ INTÉZETE ÉS A MEGZAVART IDILL

      Aklit kellemesen csiklandozta a császár ingerkedése, s megszerzé délutánra a szőlőfürtöt, fel se kellett mutatni az uralkodó céduláját, amit a tárcájába tett el emléknek öreg napjaira. Mert a császári nimbusz az egyetlen az emberi bohóságok közt, ami közelről se veszti el teljesen a hatását.

      Mindjárt kocsiba ült és elhajtott az Ungargasseba, a Szilvássyné nevelő-intézetébe. Komornak, felhősnek látszott az ég, pedig a nap sütött. Nyugtalan, sötét gondolatok nyomták kedélyét. Máskor könnyű, vidám érzésekkel jött ezen az úton. A kis leánnyal eltöltött csütörtök délutánok most úgy tűntek fel neki, mint elmosódott édes álmok. Most kezdte érezni a becsüket. A leányka rendesen várta már, meghallotta a kocsizörgést, és mire beért a közös váróterembe, már fel is tette kis szalmakalapját a gesztenyeszín hajkoronája fölé. Aztán kirándultak a zöldbe, labdával és lepkefogóval (az még az első évben volt) majd a Wurstl-Prátert járták, a komédiás bódékat, a cirkuszt, a menazsériát, meg a Ringl-Spielt; lóra vagy kecskére ült még maga Klipa is. Így rövidítette a gyereklányka az Akli papa szót, lett belőle Klipa, a második évben Klipi, a harmadikban Lipi; valóságos pajtások lettek; a leányka csak nőtt, nőtt, mint egy pálma, a Klipi pedig nem nőtt többet, hát egyre közeledtek egymáshoz. A csütörtöki mulatságok is változtak. A következő epochában a kirakatokat nézegették a Grabenen, a tömérdek csecsebecsét, a bábukat, a játékokat. Klipi a kezén vezette a leánykát (mintha egy meleg, puha madárfészekben tartaná a kezét), s megérezte az erek gyorsabb lüktetésén, ha valami megtetszett neki, bement a boltba és megvette. Ekkor azután nagy esemény történt. Iluska hosszú szoknyát kapott, és a fülét is kifúrták. Bizony, nem is az a régi leány már ő többet. Kikocsikáztak messze a városból a nyitott mezőkre, jártak a füvek közt, nézték az ugráló szöcskéket, hallgatták a békák brekegését a mocsáros helyeken, virágot szedtek és beharmatozták a cipőiket, néha a szép batisztszoknyácska is csatakos lett. Jaj, mit szól majd ehhez a madame? De mindegy, akármit szól is, azt, hogy pompásan mulattak, el nem veheti többé tőlük.

      Hanem egyszer megszólította őket egy paraszt csősz gorombán, hogy miért tapossák le a füvet, és szokás szerint zálogot akart tőlük venni.

      A csősznek éppen ételt hozott ki egy bögrében a felesége, hallván a férjét veszekedni, elkezdte kérlelni az öreget:

      – Ej, ej, mit bántod őket! Láthatod, hogy egy szerelmes párocska, hadd mulassanak szegények.

      Kigyúlt az Iluska arca, mint a fáklya, Akli is zavarba jött. A leány szégyenlősen horgasztotta le szép fejét. Akli hallgatag lett, félszeg és együgyű. Pedig milyen élénken, pompásan tudott ezelőtt csevegni. Talán boszorkány volt a csőszné, hogy elűzte egyetlen vigyázatlan szóval az eddigi könnyed, vidám, ártatlan társalgási hangot. Hová lesz az ilyen? Próbálták, próbálták, de soha többé rá nem akadhattak.

      Amint ott ült a kocsiban, elgondolkozva a múltakon, mind előugrottak ezek a kedves semmiségek, bohóságok olyképpen, mint az imádságos könyvet forgató előtt a belépréselt illatos levendulalevelek. Mennyi édes óra! Azaz, СКАЧАТЬ