Akli Miklós. Mikszath Kalman

Чтение книги онлайн.

      Deiciet tua gens cunctas nec Gallia victrix

      Denique frangetur litus ad Albionum

      Sors bona non mala sors lustrabit proelia quare

      Tempora te dicent quod tibi vaticinor.

      (Azt jósolom néked, hogy tengereken szerzett babér fogja övezni homlokodat s nagyratörő reményeidet nem hiúsítja meg a tenger.

      A te nemzeted leigázza valamennyit és a győztes Gallia nem fog megtörni Anglia partjain.

      Kedvező— s nem balszerencse fogja kísérni harcaidat, – hogy mi módon, arra majd megtanít az idő. – Ezt jósolom néked!)

      A rendőrfőnök gondosan tárcájába rejtette a versezetet, mint valami értékes okmányt, s legott rohant vele a kancellárhoz.

      – Tudom már, kegyelmes uram – lihegte, a fogadóterembe betörve —, milyen udvari betegségben fog Akli barátunk kimúlni.

      – Nos, ugyan milyenben? – kérdé Stadion gróf élénken.

      – Vörös himlőben, kegyelmes uram, vörös himlőben.

      A »vörös himlő« alatt a forradalmi lázat értették. Hívták még »Febris hungarica«-nak is, amelynek a szimptómái akkoriban igen gyakorta léptek fel, – még maga József palatinus is megfigyelés alatt állt. Ez pedig azért volt veszedelmes nyavalya, mert mindenképpen elpusztítással végződött nemcsak arra nézve, aki tényleg benne volt, de arra nézve is, aki csak benne látszott lenni.

      A rendőrfőnök átnyújtá a versezetet Stadionnak, aki mohón falta fel szemeivel az Akli gömbölyű gyöngybetűit.

      – Hisz ez árulás! – kiáltott fel. – Ez a fickó csakugyan egy közönséges gazember. Úgy lehet, hadállásainkról is értesíti Napóleont. Egyszerűen fogassa el tüstént, még ma.

      – Nem kellene talán a fölséggel is közölni?

      – Majd utólagosan. Ez az én dolgom lesz.

      – De a Burgban csak nem fogathatok el senkit a császár előleges engedelme nélkül?

      – Ebben, azt hiszem, igaza van, tehát meg kell várnia Akli uramat, míg közömbös területre teszi ki a lábát.

      III. FEJEZET. AKLI AUDIENCIÁKAT TART

      Mintha azonban megérezte volna a rá várakozó veszedelmet, Akli ezekben a napokban ki sem mozdult a Burgból. Elég sok dolga volt, hogy meg ne unja magát. Az a híre járt, hogy a császár bele van szeretve. Megboszorkányozta, mint valami Cagliostro. Egész Bécs erről beszélt, de éppen nem valami ingerülten. Hiszen végre is mindig jobb, ha egy olyan ember uralkodik a császáron, aki magát bolondnak tetteti, mint egy olyan, aki a bölcset szimulálja. »A bölcsek gyümölcséből eleget ettünk már – mondogatták a kedélyes bécsiek —, lássuk most már a bolondét.« Tarkabarka szójátékok termettek, hogy aki az udvarban valamit ki akar vinni, előbb aklimatizálódnia kell. Talán túloztak az Akli befolyásáról, de az mindegy. A hit ebben nagyobb erejű, mint maga a tény. Aki valamit ki akart vinni a császárnál, az előbb Aklit környékezte meg, nem ritkán magas személyek is, úgyhogy az Akli lakása olyan volt, mint egy miniszteri hivatalszoba, reggeltől estig ki nem hűlt a kilincs az emberek markától. Ezekről az »audienciákról« nevetve referálgatott a császárnak:

      – Én vagyok a padisah papucsa, amit csókolnak; a fölséged kegye a méz rajtam, melyre a legyek és darazsak rászállnak.

      A császárnak tetszett az Akli protektori szerepe. Hiszen olyan jó tréfa az egész. Úgy volt vele, mint a hiú ember, aki annyira szereti magát látni, hogy a torz tükörre is kíváncsi.

      Egyszer az az ötlete támadt, hogy spanyolfalat húzat az Akli szobájába, s a fal mögül végighallgatja a bolond szereplését.

      Pompásan mulatott a dolgokon.

      Jött egy öregúr, dr. Krupinszki Grácból, ki könyvet írt a »Mellbetegségekről« (Brust-Krankheiten), melyet Ferenc császárnak ajánlott: a tudós férfiú audienciára készült s azért jött Aklihoz, akinek szintén adott volna annak idején egy példányt a munkából, hogy megkérje, csináljon előre egy kis jó hangulatot őfelségénél.

      – Őfelségének igen tetszett a szép könyv, és azt hiszem, kegyesen fogadja önt.

      – Tehát csakugyan meg volt elégedve? – kiáltá ez repeső örömmel.

      – Nagyon. Együtt olvastuk el a télen és igazán kimerítő, tökéletes munka.

      – Oh, milyen boldog vagyok – rebegte a derék Krupinszki —, bárcsak valami látható jele volna e legmagasabb megelégedésnek, hogy mindig szemem előtt legyen.

      – Hm – szólt a bolond —, ön voltaképpen rendjelet akarna, ha jól értettem?

      – Valóban, erre gondoltam – vallotta be a tudós, szemérmetesen lesütve a fejét —, és ha ön szíves lenne e kívánságomnak némileg tolmácsa lenni…

      – Ah, istenem! – kiáltott fel Akli roppant ijedelemmel. – Hova gondol ön? Ezt a nagy tudományos munkát így tönkretenni. – Hisz akkor én mindent visszavonok. Pedig én csak bolond vagyok. De a császár okos ember, ő hát még inkább kénytelen lesz rögtön megmásítani kedvező nézetét az ön művéről. Hogyan, uram? Ön a mellbetegségekről ír egy könyvet, s ezt a mellbetegséget, amelyet az imént említett, s melyben, úgy látszik, önmaga is szenved, kifelejti belőle? Nem, nem. Nem szabad önnek ilyesmit emlegetnie őfelsége előtt s akaratosan rámutatni a könyv hiányaira.

      A tudósnak legott elmúlt a kedve a rendjeltől, szomorúan nézte mellén az üres gomblyukat és szó nélkül elpárolgott.

      Utána egy feltalálót jelentett be Grabe, valami Warning nevű prágai kalapost, aki egy rugókra járó erőmutatót talált fel. Egy fej volt ez, amit meg kellett ütni, s az ütés erejét számokkal jelezte egy készülék. Manapság már népszerű és általános instrumentum, vidáman pofozzák két fillérért a mesterlegények a Wurstl-Práterben, vetélkedve, hogy ki az erősebb, ki tud nagyobbat odacserdíteni, s aki eléri az erő bizonyos maximumát, már amikor tudniillik a pofon testvérek közt is fölér tíz nyaklevessel, egy csöngettyű szólal meg, élesen hirdetve, hogy kemény legényre akadt a vaspofájú.

      Hanem a Warning gépe még akkor újdonság volt, s abban a világban, mikor a koppantó is mint rendkívüli elmés találmány szerepelt, a vasfej valóságos csodaszámba ment, akárcsak a pozsonyi Kempelen világhírű sakkozógépe – s minthogy ez első példány a Napóleon fejét ábrázolta, még politikai éle is volt. Alig hogy elhozta a Burgba a kalaposmester, mint a császárnak szánt ajándékot, valóságos forrongás keletkezett az udvarnál. Találgatások, disputák pro és contra. Hogy mit tesz a császár a Napóleon-fejjel? Elfogadja-e vagy visszautasítja? A bécsi udvar rendesen kis pecsenyéket süt nagy tüzeknél, a nagy pecsenyéket pedig leejti. Hát most is ilyen nagy tűz lobogott. Metternich a visszautasítás mellett volt. Ízléstelenség volna, úgymond, ilyen gyerekes módon sérteni meg egy uralkodót. Az öreg Quosdanovics, a császár legkedvesebb magyar tábornoka a maga nyersességével azt mondta: »Kinizsi szobrára rálőtt egyszer egy török, de a golyó visszapattant СКАЧАТЬ