Egri csillagok. Gardonyi Geza

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ rátapadt a szeme a legényre. Milyen nagy a keze! És milyen veres lajbi van rajta! Nem fél. Ha a két keze nem volna hátraláncolva, tán mind elfutna tőle a török.

      A legény csakugyan nem félt. Fölemelte a fejét, és ráordított a mellette lovagló, görbe hátú törökre:

      – A tűz emésszen meg benneteket, pogány farkasok!

      – Gáspár, Gáspár – szólott le Margit a kocsi tetejéről —, viselje békén a sorsát, amint csak lehet. A nap, látja, már nyugvóra hajlik, meg kell állaniuk.

      Ahogy erre megtörülgette a szemét, a két gyerek is sírva fakadt.

      – Haza akarok menni! – bömbölte Gergely.

      – Apához! – sírta a kis Éva.

      A törökök csakugyan megállottak. Leszálltak a lóról, és korsót vettek elő. Mosogatták a kezüket, lábukat, arcukat. Aztán letérdeltek egyenes sorban napkelet felé. Megcsókolták a földet, és imádkoztak.

      Ezalatt csend volt.

      A leány lemászott a kocsiról, és az inge széléből rongyot hasított. Körültekerte vele a legény lábát, s úgy tolta vissza jóságos vigyázattal a bilincseket.

      – Áldjon meg az Isten, Margit – mondotta sóhajtva a legény.

      – Az éjjelre, ha lehet, teszünk rá útilaput, Gáspár.

      És sírásra fancsalodott az arca. Minden órában sírt egynéhány percet, de mindjárt dalolt is utána a gyerekeknek. Mert mikor ő sírt, azok is sírtak.

      – Hej, de ihes vágyok – fakadt szóra a cigány, ahogy ott ült mellettük a porban. – Három kenyeret megennék egymágám, meg két oldal salonnát.

      A kocsis – szintén láncolt lábú rab legény – elmosolyodott a cigány sóhajtására.

      – Magam is éhes vagyok – felelte a törökökre megvetően pillantva —, de főzök is estére olyan paprikás húst, hogy mind nekünk marad.

      – Hát te vágy á sákács?

      A te szóra megrándult a kocsisnak a szemöldöke. De aztán mégis felelt:

      – Csak este. Nappal rabolnak ezek maguknak ebédet is.

      – Hát mióta solgáls á kontyos uráknál?

      – Három napja.

      – Nem lehetne elfistelegni váláhogy?

      – Nem, ezektől soha. Nézd, milyen csizma van a lábamon.

      Felvonta a lábát az ülésből. Nehéz, vastag láncok csördültek föl vele.

      – De hátha ma nem főzsöl? – tűnődött aggódva a cigány.

      – Bizonyosan főzök. Tegnap olyat főztem nekik, hogy úgy nyalták utána a szájukat, mint a kutyák.

      – Bárcsak én is nyalhatnám már a sájamat. De már nem is tudnám, hogy van sájam, ha néha nem besélnék.

      – Bort is raboltak délben. Itt van a saroglyában.

      – Nem isik a terek, te!

      – Dejszen nem török ez egy se, mikor bort lát.

      – Na, akkor nekem innepem ván – ujjongott a cigány —, olyan nótát pikulázsok nekik, hogy még táncra is kerekednek tűle.

      A félszemű janicsár az imádság végeztével nem indította meg a kocsikat. A hegytetőről már látszott a völgyben az esti szürkületbe befátyolozott város. Az magyar fészek. Darazsak laknak benne.

      A törökök tanakodtak. Aztán a félszemű janicsár odaszólt a kocsisnak:

      – Utánam! Be az erdőbe!

      És bevitték a kocsikat, szekereket, jól be, valami öt percig tartó menéssel az erdőbe.

      A nap eközben elsüllyedt a fák között. Az erdőre homály borult. A tiszta égen előtündökölt az első csillag.

      A törökök egy alkalmas tisztáson kipányvázták a lovakat. A pap kezét feloldotta a janicsár, és rákiáltott:

      – Tüzet raksz!

      – Én azst jabban értem! – rikkant fel a cigány. – Nagyságos méltóságos terek úr, csókolom kezsit-lábát, hadd rakjak én tüzset, nekem azs a mesterségem!

      – Hallgass! – böffent rája a török.

      Három asszonyt is elszabadítottak, hogy segítsenek a tűz készítésében. Az asszonyok aztán a pappal harasztot és száraz ágat szedtek a közeli fák alatt. Acéllal, taplóval csakhamar tüzet gerjesztettek.

      A kocsist is felszabadították az ülésről.

      – Olyat, mint tegnap – mondta neki a félszemű török.

      – Meglesz – felelte a kocsis.

      Vizet tett fel egy nagy vaskondérban a tűzre, s hogy a pap a cigánnyal hamarosan megnyúzta az ürüt, értő kézzel aprózta bele a kondérba. Hullott a húsra vereshagyma is, meg paprika bőven, s bizonyára aprított volna burgonyát is a lébe, de ezt főképpen azért nem cselekedte, mert nem volt burgonyája. Tudták is abban az időben, mi a burgonya! Az urak ugyan már nagy ritkaságképpen kóstolgatták, de neve még nem volt. Csak ebéd után tették asztalra nagyuraknál csemegének.

      A tűz körül valami húsz különféle török heveredett le. A kocsikat, szekereket kerítéskörbe állították. A lovakat kipányvázták kívül a szekereken.

      A rabokat összehajtották egy csoportba. Tizennégyen voltak összesen: kilenc férfi meg öt nő, a két kisgyereket is beleszámítva. Csak eldűltek szegények a gyepen. Némelyikük mindjárt el is aludt.

      A kis Vica is aludt már az ágynemű tetején. Fejét a Margit ölébe nyugasztva álmodott, és jobbjával a mellecskéjén tartotta hitvány kis bábuját. Gergő mellettük hasalt. A tenyerébe hajtotta az arcát, és álmosan nézett a törökökre. A félszemű janicsár rájuk pillantott néha. Ott hagyta őket a leánnyal a kocsi tetején.

      A tűz magas lánggal égett. A törökök ölték a bárányt, a tyúkot, a libát. A rabok buzgón dolgoztak az étel elkészítésén, s alig negyedóra múlva már javában rotyogott az üstökben és kondérokban a hús, és pirultak a combok a nyárson. A török egy tarhonyás zsákocskát oldott meg.

      Az erdei levegőbe étvágyindító ételszag vegyült.

      4

      Egy óra nem telt belé, s az András kocsis olyan pofont kapott, hogy két ölet repült a kalapja.

      – Hogy a hetedik pokol emésszen el – ordított rá a félszemű janicsár —, mennyi paprikát tettél СКАЧАТЬ