Egri csillagok. Gardonyi Geza
Чтение книги онлайн.

Читать онлайн книгу Egri csillagok - Gardonyi Geza страница 3

Название: Egri csillagok

Автор: Gardonyi Geza

Издательство: Public Domain

Жанр: Зарубежная классика

Серия:

isbn:

isbn:

СКАЧАТЬ a Török Bálintéban.

      – Eszerint Ferdinánd híve vagy. Isten hozott, ecsém.

      S kezet nyújtott neki. Egy pillantással végignézte a paripáját, másik pillantással a kardját.

      – Hát mi szél hordoz erre?

      – Mink bizony, bátyám, Palotáról jövünk.

      – A Móré várából?

      – Nem a Móré vára az már.

      – Hát?

      – Most éppen senkié. Meg várnak se vár az már, hanem kőhalom.

      Az öreg falábú elbámult.

      – Lerontottátok?

      – Földig.

      – Hála Istennek. No, gyere be a hűvösre, öcsém, ide a tornác alá. Nézd csak, anyjuk, vendégünk érkezett.

      – Lerontottátok! – kiáltott újból elbámulva.

      A kis, kövér úriasszony ott forgott már a tornácon: asztalt igazított az árnyékra egy cseléddel. A másik cseléd meg nyitotta már a pinceajtót.

      – Hogy is hívnak, öcsém, Bodó vagy Dobó?

      – Dobó István.

      – Dobó Pista – szólt Cecey, bemutatva az ifjút a feleségének.

      Aztán intézkedett, hogy a katonák is bort és ennivalót kapjanak, s egyben a papért is futtatott.

      – Mielőtt leülnénk, bátyám – mondotta Dobó —, meg kell kérdeznem, hogy nincs-e itt Móré. Mert én őt keresem.

      – Nem láttam a gézengúz haramiáját. De ne is lássam, csak az akasztófán.

      Dobó a fejét csóválta.

      – Akkor rossz nyomon járunk.

      Aztán vizet kért.

      – Hát várj, mindjárt hozzák a bort – mondotta Cecey.

      – Vizet iszok, ha szomjazok – felelte Dobó.

      S fölfogta a nagy csöcsös korsót, és a szájához emelte.

      – Megengedi, bátyám, hogy estig itt pihenjek? – kérdezte a víz után szakadó, jóízű sóhajtással.

      – De el sem eresztelek egynéhány napig! Hova gondolsz!

      – Köszönöm. Nincs most farsang. Este továbbmegyünk. Hanem a vasingemet szeretném letenni. Kutya meleg ez ilyen időben, ha csupa lyukból varrták is.

      Míg Dobó a szobában vetkeződött, beérkezett a kapun a zarándok is.

      – Te a baráttól jössz! – szólalt rá Cecey, a fejét fölemelve.

      – Attól – felelte bámulva a zarándok. – Honnan tetszik tudni?

      – Nem boszorkányságból, elhiheted. A szakállad borzzsírtól fehér, azt az első szempillantással megösmertem.

      – Igaz – felelte az ember.

      – Ebből látom, hogy messziről jössz hozzám.

      – Az is igaz.

      – Nekem pedig messze földről nemigen izenget más, csak a sajóládi gvárdián,[1] aki atyámfia.

      – Dejszen nem gvárdián az már régen, hanem a király barátja.

      – Azt is tudom, üsse meg a mennykő a gazdájával együtt. Hogy hívnak?

      – Varsányi Imrének.

      – Hány esztendős vagy?

      – Harminc.

      – No, hát lássuk: mi hírt hoztál?

      A zarándok leült a földre, és a csuhája bélését bontogatta.

      – Istentelen melegség van erre – dünnyögött jókedvűen. – Oszt annyi a török, mint a légy.

      – A barátnak köszönhetjük, meg a királyodnak. No, hova a pokolba varrtad úgy azt a levelet?

      Varsányi elővonta végre a kis, vörös pecsétes levelet, és átadta.

      – Adjatok enni-innivalót ennek az embernek, meg szállást is – szólt Cecey a feleségének.

      És feltörte a pecsétet. Kibontotta a levelet.

      – Az – szólt a levélbe belehunyorítva —, a barát írása. Tiszta, mint a nyomtatás, de igen apró. Én ugyan el nem olvasom.

      A zarándok beljebb ült a diófának az árnyékában.

      – Bizonyosan jót írt pedig – mondotta. – Mert nem noszított, hogy siessek. Mikor nagy pöcsétes levelet küld, mindig sietnem kell. Ez csak olyan kis pöcsétes; nem ország dolga.

      S hogy ily bölcsen megkülönböztette a leveleket, elégedett arccal húzott egyet az eléje tett boros fazékból.

      Az asszony is a kezébe vette a levelet. Nézte alul, felül, s nézte a széttöredezett pecsétet. A zarándokhoz fordult:

      – Egészséges a Gyuri bácsi?

      A zarándok sajtot evett. Nagyot nyelt.

      – Nem beteg az soha.

      Egy bikafejű, vállas és erős, vén pap fordult be a kapun. A jövevény felállott, és kezet akart neki csókolni.

      – Pápista vagy, vagy újhitű? – kérdezte a pap.

      És mellközépig érő fehér szakállát simogatta, hogy a zarándok kezet ne csókolhasson.

      – Pápista vagyok – felelte a zarándok.

      A pap akkor elfogadta a kézcsókot.

      Bementek a szobába. Ott a pap az ablakhoz állott, és magyarul olvasta a deák levelet:

      – Kedves sógorom…

      Különös, tompa hangja volt a papnak. A mássalhangzókat csak sejteni lehetett a beszédében. De azért akik megszokták, értették a beszédét.

      Folytatta:

      – és kedves Juliska! Istentől jó egészséget és zavartalan életet kívánok mindnyájatoknak. Továbbá arról értesültem, hogy ott a ti vidékteken napról napra dúl hol Móré, hol a török, és hogy már csak a földhöz tapadt jobbágyság marad meg a helyén: aki teheti, fut, ki a Felvidékre, ki pediglen által СКАЧАТЬ



<p>1</p>

Nagyobb ferences vagy kapucinus rendház főnöke. (latin)