Egri csillagok. Gardonyi Geza

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ pap összeráncolta bozontos szemöldökét, és tovább olvasott:

      – A király ugyan nem adhatja vissza Sásodot, de van egy falu Nagyvárad közelében…

      – Hagyd abba, hagyd abba, Bálint! – szólt Cecey a haragtól kitüzesedve.

      – Már más következik – felelt a pap.

      És olvasott tovább:

      – De ha már úgy beléd csontosodott volna az iránta való gyűlölség…

      – Belém, belém – kiáltotta az asztalra csapva Cecey —, sem ezen, sem a másvilágon! Vagy ha ottan, hát ott is csak fegyverrel!

      A pap tovább olvasott:

      – Itt Budán az én kis házam üresen áll, és mi nemsokára Nagyváradra költözünk. Csak egy íjgyártó lakik benne az alsóházban. A felházi három szoba üres.

      – Nem kell! – kiáltott Cecey fölkelve. – A Zápolya pénzén vetted, barát! Dűljön össze, ha belemegyek!

      – Tudod is te, hogy azon vette! – szólt a pap bosszúsan. – Hátha örökség?

      De Cecey már nem hallgatott rájuk. Dühösen kiektett-baktatott a szobából, és végigkopogott a tornácon.

      A zarándok ott falatozott a tornác végén, a diófa alatt. Megállott előtte haragos peckesen.

      – Mondd meg a barátnak, hogy tisztelem: amit írt, annyi, mintha nem írt volna semmit se.

      – Hát nem viszek levelet?

      – Nem.

      Azzal tovább-baktatott, ki a szérűre. Föl és alá topogott a napon. Olykor jobbra-balra csapkodott a botjával a levegőben, és haragosan mormogta:

      – A fejem még nem fa!

      A parasztok buzgóbban nyírták a birkát.

      A kutyák is távolabb húzódtak. Még a ház is mintha lejjebb csúszott volna a parton.

      Az asszony a pappal a tornácon állott. A pap a vállát vonogatta.

      – És ha nem örökség is – mondotta —, munkájából való szerzeménye a barátnak. Annak adja, akinek akarja. Hát Péternek adja. Akkor aztán Cecey-ház, és nem parancsol benne a király se.

      Dobó kilépett a szobából. Az asszony bemutatta őt a papnak. Cecey is visszatért, és ráhörkent a papra:

      – Te pap, te megfordultál! Te még utóbb beszegődsz Jánoshoz zászlótartónak.

      – Te meg vénségedre leteszed a magyar nevet! – mordult vissza a pap.

      – Te beállsz hóhérnak! – rikácsolt Cecey

      – Te meg németnek! – bőszült fel a pap.

      – Hóhér!

      – Német!

      – Sintér!

      – Hazaáruló!

      A két ősz ember szinte kék volt már a dühtől, ahogy egymásra ordítozott. Dobó csak azt várta már, hogy mikor kell őket széjjelválasztania.

      – Ne veszekedjenek, az Isten áldja meg kegyelmeteket – mondotta nyugtalanul —, vagy inkább vesszenek össze a törökkel.

      – Nem érted te ezt, öcsém – felelt Cecey a székre zöttyenve —, ennek a papnak a nyelvét vágatta le Szapolyai, nekem meg a jobb kezemet. Hát nem bolond ez, hogy a maradék nyelvével Szapolyait védi?

      – Ha csak az én ellenségem volna – felelt a pap is megcsöndesült hangon —, régen megbocsátottam volna neki. De azért még így is azt mondom, hogy inkább ő legyen az ura a magyarnak, hogysem a német.

      – De biz inkább a német, mintsem hogy a török! – kiáltott ismét Cecey.

      Dobó közbeszólt, hogy a két ember megint össze ne horgoljon:

      – Jónak egyik se jó, az igaz. Várnunk kell valameddig, hogy állít-e a német erőt a török ellen. Meg hogy csakugyan el akarja-e János adni az országot a töröknek.

      – Eladta az már, öcsém, régen!

      – Nem hiszem – felelte Dobó —, neki sohase kellett a török, neki csak a korona kellett.

      Az asszony egy tál rántott csirkét tett az asztalra. Az illatos, piros sült csirke láttára eltűnt a méreg vörössége a két öreg arcáról.

      – Hej, mikor olyan fiatal voltam, mint te, öcsém… – mondotta Cecey jókedvvel. – Hány esztendős vagy?

      – Harmincegy – felelte Dobó —, bizony maholnap engemet se mond senki fiatalnak.

      – Míg az ember meg nem házasodik, mindig fiatal. De hogy a manóba is nem házasodtál meg?

      – Nem értem rá – felelte Dobó. – Én, bátyám, gyerekkorom óta mindig hadban vagyok.

      – Hát így jó. Így él a magyar világ eleje óta. Azt hiszed tán, hogy én táncolásban sántultam meg mind a két lábamra? Én bizony, öcsém, Kinizsivel kezdtem. Mátyás király engem a nevemről szólított. Aztán végeztem Dózsával, aki, elhidd nekem, a hősök hőse volt.

      Fölvette a színig töltött ónpoharat, és szólt jókedvűen:

      – Isten szeresse a magyart, és téged, öcsém, kiválóképpen. Adjon győzelmet a kardodnak. Szép lány feleséget jó magadnak. Tudsz-e sakkozni?

      – Nem tudok – felelte Dobó, elmosolyodva ezen a gondolatszökemlésen.

      És kiürítette a poharát. Jó erős veresbor volt. Gondolta magában: most már értem, mitől olyan mérges ez a két öregúr.

      – No, nem is leszel akkor jó hadvezér – mondotta Cecey.

      – Nem, ha keletiesen harcolnánk: sereg sereg ellen. Mink csak magyarosan harcolunk: ember ember ellen. Erre pedig a sakktábla nem tanít.

      – Eszerint mégis tudsz.

      – Nem, csak éppen ismerem a játékot.

      – Nohát, ha majd tudsz, másképpen ítélsz róla. Egyórai sakkban, öcsém, átéli az ember egy igazi csatának minden forgását, minden tüzét.

      – Kegyelmetek talán mindig sakkoznak itthon?

      – Mink? Soha. Két tüzes embernek nem szabad összeülnie sakkra. Ha sakkoznánk, összevesznénk rajta. Márpedig, öcsém, mink együtt tollasodtunk fel az öreggel, együtt éltünk, együtt harcoltunk.

      – Együtt is fogunk meghalni – fejezte be a pap bólogatva.

      S СКАЧАТЬ