Egri csillagok. Gardonyi Geza

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ Ferdinánd küzdött jobban ellene.

      – Nem: inkább János. Ferdinánd csak Török Bálintnak izent, hogy segítsen Jánosnak, meg ötven bányászt küldött.

      – Faldöntésre?

      – Arra. Török had is volt velünk valamelyes.

      – Persze, a János zászlaja alatt.

      – Az alatt, hogy vinné el az ördög az ilyen segítséget! Mindig rabolva mennek hazafelé.

      – Azok a disznó akindzsik!

      – Azok.

      – Könnyen elbántatok avval a várral?

      – Nem mondhatnám. Kemény falakból épült az. Faldöntő ágyút nem hozott egyik fél se. A sugárágyú meg mit ér?

      – Jártam ottan – szólalt meg a pap —, sziklavár az, nem palánk. Hát nem adták meg a várat?

      – Nem. Neki kellett állítanunk az ötven bányászt a sziklának. Nagy és nehéz munkájuk volt, mondhatom. A csákányok szikrát hánytak a kövön, és a vasrudak egy-egy lökésre alig egyujjnyit vertek a sziklaoldalba. De végre is sok kéznek még a kő is enged.

      – Felrobbantottátok?

      – Először is beizentünk Mórénak, hogy az akna tele van már porral. Akkor azt izente vissza, hogy várjunk reggelig. Vártunk. Mit tett azalatt a gonosz róka? Összehítta a vár népét, és biztatta őket, hogy csak tartsák a várat keményen, ő kioson, és elfut segítségért. – Jó – felelték azok —, de mi a biztosíték, hogy vissza is térsz? – Itt marad mind a két gyermekem – felelte a lator – és minden arany-, ezüstmarhám, mit kívántok többet? – És leereszkedett a kötélen a vár faláról. Elillant. Mink persze a nagy sötétségben nem láttuk. Mikor aztán a nap fölkelt, és se fehér zászló, se követ, se kapunyitás, felrobbantottuk az aknákat. Nem hallatszott ide? Hegyeket rázó dördülés volt. A falak ott leomlottak. Mink meg be a várba! A vitézeink olyan dühösek voltak, hogy Mórénak minden emberét leöldösték.

      – A gyerekeit is?

      – Azokat nem. Egy nagy boltozatban találtuk meg őket. Szép két kis barna fiú. Azóta ott vannak János királynál.

      – Hát ti most Mórét keresitek?

      – Csak egyet kanyarodtunk erre Móréért ezzel a négy emberemmel. Mert útközben egy csősszel beszéltünk, akinek a pincéjében hált. Azt mondta, hogy erre, Pécs felé tartott.

      – Te Magda – szólt hátrafordulva az asszony az udvaron súroló cselédnek —, merre van Vicuska?

      – Nem láttam – feleli a leány. – Ebéd után a kertben játszott.

      – Szaladj csak, keresd meg!

      – Az én kisleányom – magyarázta Cecey Dobónak. – Vénségemre ajándékozott meg az Isten vele. Majd meglátod, milyen kis Tündér Ilona.

      – Fia nincsen, bátyám?

      – Nincsen – felelte szomorúan Cecey. – Hiszen ha fiam volna, öcsém, még a kezem is kinőne, mint a ráké.

      Azonban a gyerek nincsen. A nagy beszélgetésben, levélolvasásban mindenki megfeledkezett a kis Vicáról. A leánycselédeknek dehogyis volt rá gondjuk. Mind ott talált dolgot az udvaron. A vitézek a bajuszukat pödörgették. A lányok a szoknyájukat hedergették. Úgy mulattak, mintha valamennyi vitéz mind leánynézőbe jött volna Ceceyhez.

      Csakhamar tűvé tesznek mindent a ház körül. Megkutatnak minden bokrot, minden játszóhelyet a faluban. Hol van Kató néne? Ő vigyázott rája. Meglehet, hogy elaludt, s azalatt kiment a faluból a gyerek. Ki látta? Senki se látta. Egy fiúcska a kert mögött beszélt vele délután. Ki ment el a kert mögött délután? Senki, csak a Gergő gyerek. Az öregapja lovát vitte fűre. De hát hol a Gergő? Az sincs sehol. Bizonyosan kiment a lóval az erdőbe. Ó, gyermeki meggondolatlanság! Hányszor megmondták neki, hogy a szedresen túl ne menjen a lóval!

      Összekutatták a falu körül az erdőt. Már Dobóék is segítenek. Megnéznek minden fát, minden cserjét, árkot, völgyet és bozótot. A Gergely anyja is jajgatva keresett. Az öreg Katóra ráakadtak az erdőben. Az is keresett már régen, s rekedtté kiabálta a torkát azóta.

      Végre estefelé az egyik cseléd megáll, és nagyot kiált:

      – Megvannak!

      – No, hál’ istennek! Hol vannak?

      – A ruhájuk itt van!

      A ruhájuk, bizony csak a ruhájuk: a patyolatingecske, piros karmazsincipőcske, sárga tafotaszoknyácska, meg a Gergő gyerek inge, gatyája, kalapja. Látszik, hogy fürödtek. A patak partján csakugyan ott a nyomuk a puha fövényben. A nagyobbik láb, amelyiknek széjjel vannak nyílva az ujjai, az a Gergő gyereké. A kisebbik lábnyom a Vicuskáé.

      Bizonyosan belefulladtak valahol a vízbe.

      3

      – Az én nevem Margit. Szólítsatok csak Margit néninek – mondta a kocsin ülő rab leány. – Mesélek nektek. Sok mesét tudok. Hova valók vagytok, édeseim?

      – A faluba – felelte könnyes szemmel Gergő.

      – A paluba – felelte a kisleány is.

      – Melyik faluba?

      – Itt az erdőbe van.

      – De mi a neve annak a falunak?

      – A neve? A nevét nem tudom.

      Kövér képű leány volt a magát Margitnak nevező, és mindig csókra álló szájú. Az arca itt-ott szeplős, és a nyakán kék üvegből való gyöngyöt viselt. A törökök egy Somogy megyei pusztáról ragadták magukkal.

      A gyerekek feleletére elgondolkodott, aztán rongyokból bábut kötött Vicuskának.

      – Ez lesz a Vicuska babája. Sárga a kendője, piros a szoknyája. Öltöztetjük, ringatgatjuk, táncoltatjuk, altatgatjuk.

      Halad a rabkocsi csendesen.

      A kocsi mellett egy széles mellű parasztlegény ballag, meg egy ragyás cigány. A cigányon sokszorosan foltozott kék nadrág és ugyanolyan dolmány van. A dolmánya belső zsebéből egy fasíp tölcsére áll ki. A kocsi másik oldalán egy fekete tógás pap vánszorog, meg egy nagy arcú parasztember, aki lehet már negyvenesztendős. A pap fiatalabb. Széles arcú, magas ember. Se szakálla, se bajusza, de még szemöldöke sincsen. És vörös, mint a cékla. Csak a két szeme bogara fekete. Őt bizony ezelőtt egynéhány nappal forró vízzel öntözgették a törökök, hogy adja elő a temploma kincseit.

      Voltak is az ő templomának kincsei!

      Hát mondom: mindezek rabok, szegények. A lábukon lánc. A kezük – kinek elöl, kinek hátul – szintén vasban. A legény a cigánnyal, СКАЧАТЬ