Egri csillagok. Gardonyi Geza

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ szundikált már. Elszundikált azonképp, ahogy naptól égett, finom kis orcáját a tenyerében tartotta; csak éppen hogy a feje lejjebb süllyedt, a dunyha kihajló csücskére.

      S már el is aludt volna teljesen, ha a Cecey névre ki nem nyílik magától a füle kis ajtója.

      A cigány-hóhér rekedt hangja mondta ezt a nevet, és az ő törökje ismételte.

      Ott beszélgettek a kocsi mellett.

      – Nála van a Dózsa kincse, bizonyosan tudom – bizonygatta a magyar.

      – És miféle kincsek azok?

      – Aranykelyhek, aranykupák, gyémántos-gyöngyös karperecek, nyakláncok, násfák.[8] Minden, ami urak kincse szokott lenni. Ha ugyan be nem olvasztották rudakba. De akkor meg a rudakat találjuk nála.

      – Itt az erdő alján?

      – Itt. Azért is vonult félre a világtól.

      – Fegyvere is van?

      – Gyönyörű ezüstmívű kardok és páncélok. Lehet, hogy az egész padlása tele van. A szobájában tudom, hogy van valami hat nagy vasasláda. Azokban lehet a legértékesebb holmi.

      – Cecey… Sohasem hallottam ezt a nevet.

      – Mert nem hadakozik már. Ő volt Dózsának a kincstartója.

      A török a fejét rázta.

      – Kevesen vagyunk – mondotta elgondolkozva. – Itt kell maradnunk holnap estig. Össze kell várnunk egy jó csapatot.

      – Minek oda annyi ember? Ha sokan vagytok, sokfelé kell osztozkodnotok. Öregember az már. És fából van keze-lába.

      – Mikor jártál ott legutoljára?

      – Esztendeje lehet.

      – Esztendő sok idő. Jobb, ha többen megyünk. Ha igaz, amit beszélsz, elbocsátalak, sőt meg is jutalmazlak. Ha nem igaz, fölakasztatlak a Cecey kapujára.

      A török visszatért a tűzhöz, és bizonyosan a rab beszédét mondta el ottan, mert a katonák figyelemmel hallgatták.

      Gergőnek elnehezült a feje. Elaludt. De csupa irtózatot álmodott. Azt álmodta végül, hogy a törökök kivont karddal futkosnak a falujukban, megfogják az anyját, és kést szúrnak a mellébe.

      Megrezzent és fölébredt.

      Éji homály és fülemiledal mindenfelé. Száz fülemile! Ezer fülemile! Mintha a világnak minden fülemiléje abba az erdőbe szállott volna, hogy gyönyörűséget daloljon a rabok álmába!

      Gergő fölnéz az égre. Szakadozott felhők. Itt-ott átragyog egy-egy csillag. Egy helyen a hold fehér sarlója átlóg a felhőn.

      A tüzet a fa alatt már elborította a hamu. Csak középen vöröslik még egy ökölnyi parázs. A janicsárok ott hevernek szanaszéjjel a fűben, a tűz körül.

      Jumurdzsák is ott hever. A feje alatt valami tarisznya; mellette valami kupa vagy bögre, nem lehet jól látni a homályban.

      Haza kéne menni. Ez volt Gergőnek az első gondolata.

      Nem szabad. Ez volt a másik.

      Körülnézett. Csupa alvók. Ha ő átszökhetne köztük! De át kell szöknie, másképpen nem kerülhetnek vissza a faluba.

      A kis Éva mellette aludt. Megrázta gyöngéden, és a fülébe súgta:

      – Vicuska! Vicuska!

      Évica fölébredt.

      – Gyerünk haza – susogta Gergő.

      Vicuskának egy pillanatra elgörbült a szája, de mindjárt vissza is igazította, és felült. Bámulva nézett Gergőre, mint a kismacska, mikor idegent lát. Majd az ölében heverő bábura fordult a tekintete, fölvette, és azt nézte kismacskás nézéssel.

      – Gyerünk – mondotta Gergő.

      Lemászott a kocsi külső oldalán, és leemelte a kislányt is.

      Egy aszab ott ült éppen a kocsi mellett. Dárdája az ölében. Feje a kerékagyon. A csutora mellette.

      Aludt az úgy, hogy akár az egész tábor elmehetett volna annak az egy keréknek a híján, amelyhez támaszkodott.

      Gergő kézen fogta a kis Vicát, és vonta maga után.

      Azonban ahogy a lovakat megpillantotta, megállott.

      – A szürke… – rebegte. – A szürkét is haza kell vinnünk.

      Azonban a szürke össze volt kötve a kis török lóval. A békót csak ki tudta nyitni Gergő valahogyan, de már a két kötőfék eloldozása lehetetlen volt az ő tudományának.

      – A fene látott ilyet! – morogta a csomóra.

      Bosszúságában sírva vakarta a fejét.

      Próbálta újra meg újra, a fogával is. De csak nem bírta a csomót eloldani. Végre is megfogta a szürkét, és vezette.

      Őr a lovak mellett is volt. De az is aludt. Ülve aludt, háttal egy görbe fára ráereszkedve. Tátott szájjal hortyogott. Gergő majdnem rávezette a két lovat.

      A fűben elveszett a lovak lépésének a hangja. Mentek, mint az árnyék. Sem a szekereken belül, sem a szekereken kívül nem ébredt rájuk senki.

      Egy alkalmas fatörzsöknél megállította Gergő a szürkét, és felmászott a hátára.

      – Üljön fel maga is – szólt a kisleánynak.

      Azonban a kis Éva nem tudott a törzsökre felmászni. Gergőnek újra le kellett szállania. Föl kellett segítenie a kis Évát először a törzsökre, aztán meg a ló hátára.

      Ültek egymás mellett a szürkén. Elöl Gergely, mögötte a kis Éva. A kisleány még mindig tartogatta a piros szoknyás bábut. Az eszükbe se jutott, hogy a leányka a másik lovon üljön a nyeregbe. Az nem az övék. Évica belekapaszkodott a fiú vállába. A fiú megrántotta a kantárt, s a szürke megindult, ki az erdőből: vonta, vitte magával a török lovat is.

      Csakhamar rajta voltak az úton. A szürke ott már ismerte a járást. Ballagott lomhán és álmosan.

      Az út elhagyott volt. A hold csak homályosan világította meg. A fák fekete óriásokként álltak az út mellett. Gergő nem félt tőlük. Magyar fák azok mind.

      6

      A faluban azon éjjel nem aludt senki. Sötétedésig keresték a gyermekeket. Másnap virradóra hagyták, hogy átkutatják végig a patakot. Csak a vitézek tértek nyugalomra.

      Bálint pap ott maradt Ceceynél, és vigasztalgatta a СКАЧАТЬ