Egri csillagok. Gardonyi Geza

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ a málháikat bontogatták, mások az üst körül tolongtak. Csupa kevergés, nyüzsgés volt a tábor.

      Gergely Tulipánt kereste, de csak egy pillanatra láthatta, amint egy janicsár beszélt hozzá. Tulipán a vállát vonogatta, azután elment a janicsárral egy céklaszínű sátor mellett. Bizonyosan helyet jelöltek neki a janicsárok között valamelyik sátorban.

      De mi lesz, ha Tulipánnak csupán csak azért kellett elmennie, mert ott akart őrködni a rabok mellett! Hiszen akkor nem térhet vissza; akkor mind a ketten rabok maradnak!

      Ez a gondolat jegesen csúszott a hátán végig.

      Valamennyi addig volt őrt felváltották. A táborverő katonák váltották fel őket. Csupa ismeretlen ember, akik ővele semmit se törődnek.

      A táborban már akkor a vízhordó tevék is megjelentek.

      – Szúdzsi! Szúdzsi! – hangzott mindenfelől a vízhordók kiáltozása.

      És a katonák cserépedényekből, kürtökből, sapkákból, ónpoharakból itták a Duna-vizet.

      Gergely is szomjas volt.

      Behorpasztotta a posztósüvege tetejét, és odatartotta a tevés török tömlője alá.

      A víz langyos volt, és nem is tiszta, de azért mohón ivott. Aztán a gyerekre gondolt, aki az egész úton vízért sírt. Körülnézett. Látta az ágyúk egy részét a homályban. A mellettük legelésző bivalyokat is látta. Az ágyúk mellett topcsik ültek és hevertek. A gyereket nem látta.

      Megitta hát a maradék vizet is, és a süvegét kisuhintotta. Visszatette a fejére.

      – Ennél jobbat iszunk otthon, igaz-e? – szólt az új őrhöz, egy hosszú nyakú, csupasz képű aszabhoz.

      Barátságra akarta talán hangolni maga iránt.

      – Hallgass, és dögölj le! – ordított az rá feleletül.

      S egyet rántott a dzsidáján, és tovább járta a maga útját a rabok mellett.

      Gergely kezdett rútul érezkedni a bilincsekben.

      Szinte megörült, mikor Jumurdzsákot pillantotta meg. A váltakozó őröket rendezte, s kivont kard volt a kezében.

      – Jumurdzsák! – kiáltott rája, mint ahogy valaki a régi ismerőseit üdvözli.

      Mert az elhagyatottság kínos érzésétől akart szabadulni.

      A török visszapillantott: honnan szólítják? A rabok csoportjából? Csodálkozóan pillogott Gergelyre.

      – Ki vagy te?

      A fiú fölkelt.

      – Rab vagyok – felelte immár szűkellődve. – Csak azt akarom kérdezni, hogy izé… hogy van, hogy maga él?

      – Mért ne élnék? – felelte vállat vonva a török. – Hát miért ne élnék?

      Ahogy a kardját hüvelybe tette, látni lehetett, hogy a bal keze el van nyomorodva. Úgy álltak az ujjai, mintha egy csipet sót vett volna fel valamikor, s az ujjait nem bírta volna többé szétmozdítani.

      – Azt hallottam, hogy magát fölakasztották.

      – Engem?

      – Magát bizony. Ezelőtt kilenc esztendővel, egy pap a Mecsek erdejében.

      A török a pap szóra még kerekebbre nyitotta a szemét.

      – Hol van az a pap? Mit tudsz róla? Hol lakik?

      És mellen ragadta a diákot.

      – Tán rosszat akar vele? – hebegte a diák.

      – Dehogy akarok – felelte a török enyhültebb hangon —, inkább meg akarom neki köszönni, hogy nem bántott.

      És a diáknak a vállára tette a kezét, mintha azt az előbbi mozdulatot is a barátság jelének akarná érteni.

      – Hát akkor nem köszönte meg? – kérdezte Gergely.

      – A dolog olyan hirtelen történt – felelte Jumurdzsák a kezét terjegetve —, nem is gondoltam rá, hogy megköszönjem. Azt hittem, tréfál.

      – Hát ő ahelyett, hogy felakasztotta volna magát, elbocsátotta?

      – El, keresztényileg. Én ezt akkor nem értettem. Azóta hallottam, hogy a keresztény hit szerint meg lehet az ellenségnek bocsátani.

      – Hát jót akar vele tenni?

      – Azt. Nem szeretek tartozni se pénzzel, se jósággal.

      – Hát a pap is itt van – szólt bizalommal a diák.

      – Itt? A táborban?

      – Itt ám. Ő a szultán foglya. Azzal vádolják, hogy azt a robbanást a Mecseken ő követte el.

      Jumurdzsák visszatántorodott. A szeme úgy karikázott, mint a kígyóé, amelyik prédára emelkedik.

      – Honnan ismered te a papot?

      – Ott lakunk egymás közelében – felelte a diák óvatosan.

      – Nem mutatott neked a pap egy gyűrűt?

      – Lehet, hogy mutatott.

      – Egy török gyűrűt. Hold van rajta meg csillagok.

      A diák a fejét rázta.

      – Lehet, hogy másnak mutatott efféléket, nekem nem.

      És a zsebébe dugta a kezét.

      Jumurdzsák megvakarta a tarkóját. A nagy strucctoll ide-oda lengett a süvegén. Megfordult és ellépett.

      Az őrök sorjában köszöntek neki. Később már csak az őrök dárdájának a mozgása mutatta, merre megy.

      Gergely ismét magára maradt. Visszaült a gyöpre. A raboknak egy üstben levest hoztak, és hozzá otromba fakanalakat. A török, aki hozta, ott állt, míg ettek, s hogy egy rab susogva hozzászólt egy másikhoz, azt a rabot a török felrúgta.

      A levesbe Gergely is belekóstolt. Lisztes leves volt, sótalan, zsírtalan. Reggel és este az a tábori rabok eledele. Hallott róla Gergely nemegyszer.

      Letette a kanalat, és elfordult az evőktől. Lefeküdt a fűbe. A rabok is lassanként abbahagyták az evést, és lefeküdtek, el is aludtak.

      Csak Gergely nem aludt. A szeme olykor könnyel telt meg, s a könny lecsordult az orcáján.

      A hold egy kopjányira állt már az ég alján, és megvilágította a sátorok aranyos és lófarkas gombjait, a dzsidák hegyét és az ágyúkat.

      A СКАЧАТЬ