Egri csillagok. Gardonyi Geza

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ istennyilát kendnek! Eddig csak délután szopta le magát, most már hajnalban kezdi?

      – Nono, kis báránykám, sztambuli cukorkám – szólt Tulipán az asszony arcát megveregetve —, az úrfi akarja.

      – Nem igaz. Az úrfi nem iszik bort.

      – Én nem iszok – szólt Gergely —, de el kell mennünk, és oda leszünk talán estig is, hát nem akarom, hogy Tulipán szomjazzon.

      – Elmennek? Hova mennek, úrfi?

      – Megnézzük a török hadat, Juli néném. Ma jönnek át a Mecseken.

      Az asszony megdöbbent.

      – Török hadat. Édes úrfikám, ne menjenek oda!

      – De bizony odamegyünk. Nekem azt látnom kell.

      – Jaj, édes úrfikám, micsoda veszedelembe készül! Hova gondol?

      – Egy szó, mint száz – szólt Gergely türelmetlenül —, nekünk mennünk kell!

      S hogy erre toppantott is egyet, az asszony befutott a házba. Azonban csakhamar visszatért. Az arca durcás volt.

      – Én nem bánom, menjen az úrfi, ahova akar. Én az úrfinak nem parancsolok. Hanem Tulipán nem megyen vele. Annak parancsolok.

      – Olyan nincs – felelte Tulipán.

      – Itthon marad kend, érti?!

      – Tulipánnak velem kell jönnie – szólt Gergely röviden.

      – Az elemózsiát elviszi az úrfi szolgája is. Hát mire való a szolga, ha nem arra, hogy szolgáljon?

      János szolga maga is így gondolkozott. Mert immáron fel volt tarisznyázódva, és a lovakat itatta.

      Tulipán, hogy megneszelte az asszony nyugtalanságát, kihuzakodott:

      – Én pedig elmegyek, lelkem. Vakuljak meg, ha el nem megyek! Bort úgyis csak nagy imádkozásra adsz hébe-hóba. Nem vagy jó asszony.

      Az asszony akkor elpityeredett:

      – Elviszik kendet a törökök, ha meglátják. Aztán itt hagyná ezt a szép két gyereket meg engem is?

      – De ha nem adsz bort. Meg aztán meg is vertél a múlt csütörtökön.

      – Adok, édes jó uram, amennyi kell, csak ne hagyjon itt engem…

      – Hát jó, el ne felejtsd, hogy az úrfi előtt mit fogadtál. Én elkísérem az úrfit, és estére visszatérek. Hát azt hiszed – szólt megölelgetve az asszonyt —, hogy van akkora gyémántja a szultánnak, amelyikért én téged odaadnálak? Csak innom engedj egy kicsit. Látod, ha békén engedsz innom, be se rúgok. Én mindig csak azért rúgok be, mert azt gondolom, hogy holnap már nem adsz innom.

      A menyecske így valamiképpen megnyugodott. Összekészítette az élelmet. Könnyezve kísérte mégis az urát a kapuig, s még onnan is olyan aggódva nézett utánuk, hogy Tulipán hízott az örömtől.

      János velük ment a sűrűig. Ott leszálltak a lóról. János visszavezette a három lovat a faluba, ők pedig gyalog igyekeztek tovább a szikláig.

      A szikla az országút mellett ma is áll. Körülbelül öt ember magasságú, s a tetejéről végig lehet látni az országutat le a vadkörtefáig, ahol a pap immáron elrejtőzött.

      A török egy nyaláb lombos ágat tört le a fáról, és a sziklát úgy bástyázta körül a lombokkal, hogy ők ketten mindent láthassanak onnan, de alulról senki se gyaníthassa, hogy ott emberek rejtőznek.

      – Amoda is rakjunk lombot – mondotta Gergely —, észak felőlre.

      – Minek?

      – Hát ha a szultán erre elment, akkor megfordulunk, és utánanézünk.

      A nap akkor kelt. Az erdőt harmat borította. A távolban felporzottak az első lovasok.

      4

      Egy paprikaszínvörös zászló jelent meg az országúton, aztán kettő, aztán meg öt és egyre több. A zászló alatt és utána arab paripákon tornyos turbánú katonák. A paripák olyan aprók, hogy némelyik katonának a lába csaknem a földet éri.

      – Ezek a gurebák – magyarázza Tulipán —, mindig ezek jönnek elöl. Ezek nem tiszta törökök.

      – Hát?

      – Arabok, perzsák, egyiptomiak, mindenféle kevert nép.

      Az látszott is rajtuk. A ruhájuk se volt egyforma. Az egyiknek óriási rézforgó ragyogott a fején, s hiányzott az orra. Az már járt Magyarországon.

      A másik ezred, amely követte őket, zöld csíkos fehér zászlót lobogtatott. Naptól barna, kék bugyogós had. Látszott az arcukon, hogy az éjjel jól ettek-ittak.

      – Ezek az ulufedzsik – szólt Tulipán. – Zsoldos katonák, tábori rendőrök. A hadipénztár mellett is ezek járnak. Látja azt a nagy hasú, szétütött homlokú embert? Nagy rézgombok a mellén…

      – Látom.

      – Turna a neve. Magyarul daru. De inkább disznónak neveznék.

      – Miért?

      – Láttam egyszer, mikor sündisznót evett.

      Sárga zászlós ezred robog a nyomukban. Csillogóbb a fegyverük. Egy agának a lova is ezüstpikkelyes melldísszel büszkélkedik.

      – Ezek a szilidárok – mondta Tulipán. – Hej, zsivány akasztófáravalók! Szolgáltam köztetek két esztendőt!

      – Zsoldosok ezek is?

      – Zsoldosok.

      Következtek a piros zászlók, íjas, tegzes szpáhik, tisztjeik páncélban; az oldalukon széles, görbe kard. Azután a csúcsos süvegű tatárok. Csupa zsíros pofa, bőrdolmány, fanyereg.

      – Ezer… kétezer… ötezer… tízezer – számlálta Gergely.

      – Sose számlája őket – legyintett Tulipán —, vannak ezek tán húszezren is.

      – No, csúnya, csontos pofájú nép.

      – A török is utálja őket. Lófejet esznek.

      – Lófejet?

      – Hát ha mindnek nem is jut, de egyet bizonyosan tesznek az asztal közepére.

      – Főtten vagy sülten?

      – Hiszen ha sült vagy főtt volna, még hagyján, de nyersen. Aztán ezek a kutyák a ma született gyereknek se kegyelmeznek. Mert lássa, ezek az ember epéjét kiveszik.

СКАЧАТЬ