Egri csillagok. Gardonyi Geza

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ letördelték a táborverők előlünk – panaszkodott a hosszú nyakúnak. – Alig hogy ezt az egy tányért találtam.

      – Vagy a hitetlenek takarították el – felelte az mogorván. – Mert olyan ez a nép, hogy ha megneszeli a törököt, mindent betakarít éretlenül is.

      S tovább sétált a rabok körül.

      Az óriás leette a szemet a napraforgóról, aztán a csutkájába harapott. Kiköpte.

      – Te nem kapsz enni? – kérdezte Gergely.

      – Kapok – felelte a török —, de előbb a janicsároknak adnak. Én most vagyok hadban először.

      – Azelőtt mi voltál?

      – Csordás. Elefántcsordás. Teheránban.

      – Mi a neved?

      – Hasszán.

      Egy másik janicsár ült mellettük a fűben. A markában főtt gerincdarabot tartott. Bicskával faragta róla a húst. Az is megszólalt:

      – Mi csak úgy hívjuk, hogy Hajván. Mert marha.

      – Miért volna marha? – kérdezte a diák.

      – Azért – felelte a janicsár, a csontot a háta mögé dobva —, mert mindig azt álmodja, hogy ő a janicsárbasa.

      8

      A diák is végighevert a gyepen, és a feje alá tette a karját.

      Fáradt volt, de csak a szeme aludt. Az elméje, mint kerék a tengelyen, a szabadulás gondolatán forgott.

      Kedvetlenül látta, hogy Hajván ismét visszatér, és hogy melléje kuporodva csámcsog. Kapott valamelyik üstből egy cobákot.

      – Hitetlen – szólott Hajván a diák térdét meglökve —, ha enni akarsz, hozok neked is.

      – Köszönöm – felelte a diák. – Nem vagyok éhes.

      – Mióta elfogtunk, nem ettél.

      – Mondom, nem vagyok éhes.

      Az óriásnak bizonyára szokatlan volt hallani, hogy valaki nem éhes. A fejét rázta.

      – Én mindig éhes vagyok.

      S tovább csámcsogott.

      A diák visszahajolt a karjára, s a holdra bámult. A hold narancsszínű fénnyel emelkedett föl keleten, a sátorok fölött. Egy őr feje valami harminclépésnyire tőlük félig elfödte a holdat. Olyan volt, mint valami nagy süvegű püspökárnyék, s mintha a kezében álló dárda a holdnak a nyele volna.

      – Ne aludj – szólt halkan Hajván —, valamit mondanék.

      – Ráérünk holnap is.

      – Nem. Még ma szeretném.

      – Hát csak hamar.

      – Várjunk kissé. Majd ha a hold jobban világít.

      A téren, ahova be voltak kerítve, egyfelől mozgolódás támadt, s az őrök fegyveres árnyékából, öt másik árnyék vált elő.

      Új rabok voltak. Öt férfi meg egy nő.

      – Eresszenek engem a szultán elé! – kiabált magyarul, vastag medvehangon az egyik. – Én nem vagyok német! Német a kutya! Engem nem szabad bántani. A török most nem ellensége a magyarnak. Hogy mertek engem bántani?

      Azonban a katonák nem értették a szavát. Ha megállt, továbbtaszították.

      Gergelyék mellett akkora tisztás volt, amekkora helyen egy szekér megfordulhat. Oda telepítették a rabokat.

      A magyar látta, hogy senki se hallgat a szavára, hát csak magának káromkodott.

      – Istene ne legyen a disznó pogányának, még azt mondja, hogy a magyarok barátja. Barátja ám a fészkes fenének, de nem a magyarnak!

      Kis szünet után folytatta:

      – Az is bolond volt, aki először hitt nekik; az is, aki behívta őket! Hogy süllyedjenek el avval a zsivány császárukkal együtt!

      A nőt ezalatt elvitték közülük az ágyúvontató ökrök és bivalyok felé. A többi négy férfi szótlanul ült a gyöpön. Német katonák voltak. Az egyiknek bádogpáncél fénylett a mellén. A fején nem volt semmi, csak az összekuszált, nagy haja.

      Gergely odafordult a magyarhoz.

      – Ugye – kérdezte —, ezek a németek Buda alól szöktek?

      – Bizonyosan – felelte a magyar. – Én csak itt kerültem velük össze a szőlőben.

      Akkor látta Gergely, hogy a vastag hangú magyar sovány kis, körszakállas ember, s hogy ingujjban ül a többi között.

      – Miért estek rabságba? – kérdezte Gergely tovább.

      – Én azért, mert egy pincébe rejtőztem. Lehet, hogy kémnek gondolnak a bolondok. Kém az ördög! Becsületes varga vagyok én. Örülök, ha nem látok törököt, nemhogy utánuk járnék.

      – Budáról jött talán?

      – Onnan hát. De bár otthon maradtam volna.

      – Ismeri ott az öreg Ceceyt?

      – A falábút? Hogyne ösmerném.

      – Mit csinál az öreg?

      – Mit csinál? Verekszik.

      – Verekszik?

      – De az ám! Lóra köttette magát, aztán kirohant Bálint úrral a németekre.

      – De hiszen annak csak fél keze van!

      – Mégis ráment az a németre. Mikor visszatértek, láttam őket. Bálint úr maga mellé vette, úgy vitte el a királynéhoz.

      – Török Bálint?

      – Az. Hej, fene sárkánytejen nőtt ember az is! Mindennap vállig véresen tért vissza a csatából.

      – Aztán nem esett baja az öregnek?

      – Dehogynem – felelte a varga nevetve —, levágták a fából való kezét a csatában.

      – A lányát ismeri-e? – kérdezte félénken a diák.

      – Hogyne ösmerném. Én varrtam neki egy pár cipellőt ezelőtt két héttel. Sárga karmazsinból valót, arannyal cafrangolt, szép alacsony szárút. Ilyet viselnek most az úri kisasszonyok; már aki teheti.

      – Ugye, szép leány?

      A СКАЧАТЬ