Egri csillagok. Gardonyi Geza

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ medvefejes a feje fölé kapta a pajzsot. Akkorát zördült az, mint a repedt harang.

      Ugyanebben a pillanatban úgy sújtotta fejbe a medvefejes az ellenfelét, hogy a sisakja behorpadt.

      Erre a sima sisakos visszarántotta a lovát, és eldobta a fegyvereit.

      A medvefejes leemelte a sisakját. Nevetett.

      Telt arcú, barna férfi volt. Hosszú, tömött, fekete bajusza mind a két arcához hozzá volt lapulva a sisak nyomásától, s a bajusza egyik szárnya felért a szemöldökéig, a másik lelógott a nyakáig.

      – Bálint úr – mondotta a pap a fiúnak tisztelettel. – Ha ide néz, vedd le a süvegedet.

      Azonban Török Bálint nem nézett feléjük.

      Az ellenfelét nézte, akinek a fejéről a szolgák levonszolták a sisakot.

      A lovas, amint nagy nehezen leráncigálták a fejéről a sisakot, legelőször is három fogát pökte ki az udvar kavicsos porondjára, aztán törökül káromkodott.

      A kapu alól valami nyolc török rab bújt elő. Segítettek neki a páncélból való kibontakozásban.

      Hát ez is csak olyan török rab volt, mint a többi.

      – No, melyiteknek van még kedve a mérkőzésre? – kurjantott a lovát ugratva Török Bálint. – Aki legyőz, szabadság a jutalma.

      – Én – szólt egy izmos, ritka szakállú török. – Ma talán szerencsésebb leszek.

      Magára öltötte a nehéz vasruhát. A társai összeszíjazták rajta hátul a vasakat. Sisakot nyomtak a fejére, és másik lábvértet a lábára. Mert a lába nagy volt a töröknek.

      Azután emelőrudakkal segítették fel a lóra. A kezébe pallost adtak.

      – Bolond vagy te, Ahmed! – kiáltotta vígan Török Bálint. – A pallos nem páncélhoz való szerszám.

      – Már én csak így szoktam – felelte a rab. – Ha így nem mersz, uram, másképp meg se próbálom.

      Törökül beszéltek.

      Bálint úr visszacsatolta a sisakot a fejére. Ő csak a könnyű karddal malmozott nyargaltában az udvar körül.

      – Rajta! – kiáltotta aztán, a középnek rohanva.

      A török előrehajolt a nyeregben. A pallost két kézre fogva rohant Bálint úrnak. Mikor összeértek, fölemelkedett, és iszonyú sújtásra huzakodott.

      Azonban Bálint úr is értette ezt a mesterséget. A pajzsával fogta fel a török iszonyú vágását, s abban a pillanatban megkapta a török karját: lerántotta a lováról.

      A török féloldalt zuhant a porondra, s porfelhő gomolygott körülötte.

      – Elég volt – szólt Török Bálint, a sisakrostélyt felcsapva. – Holnap, ha itthon leszek, megint mérkőzhettek velem.

      – Nem igazság! – kiáltotta a török, amint kimarjult kézzel föltápászkodott.

      – Mért ne volna igazság? – kérdezte Bálint úr.

      – Nem illő lovagtól, hogy kézzel rántsa le az ellenfelét!

      – Hiszen te nem vagy lovag, ebadta pogánya. Majd bizony tőletek tanulok én lovagságot! Ordináré rablók!

      A török duzzogva hallgatott.

      – Csak nem nézitek tán lovagi mérkőzésnek, hogy én veletek kiállok – folytatta kiabálva Török Bálint. – Nézze meg az ember a sok rongyosát!

      – Uram! – kiáltott egy sovány, szürke szakállú rab. – Ma megint mérkőznék veled!

      Az udvaron állók nevetésre fakadtak.

      – Persze, most az hiszed, elfáradtam. No de legyen meg az örömöd!

      S újra a fejébe nyomta a sisakot, amelyet az imént már az ölébe eresztett.

      – Hányadszor verekszel velem, Papagáj?

      – Tizenhetedszer – felelte siralmasan a papagájorrú török rab.

      Török Bálint fogta a sisakját, és eldobta.

      – No – azt mondja —, ennyit a javadra az erőmből. – Lássuk!

      Szembetűnő volt köztük az erőkülönbség: Bálint úr jól megtermett, javakorú ember; csupa izom és mozgékonyság. A török körülbelül ötvenéves, izomtalan, görbe hátú ember.

      Kopjával csaptak össze. Bálint úr mindjárt az első összecsapásnál úgy kivetette a nyeregből, hogy a török bukfencet vetett a levegőben, s puff le a porba!

      A szolgák, apródok és rabok egyaránt kacagtak.

      Bálint úr lehajigálta magáról a pajzsot és vaskesztyűt, s leugrott a lováról, hogy az apródok a többi vastól is megszabadítsák.

      Papagáj ezalatt feltápászkodott.

      – Uram – sírta, Török Bálint felé fordítva véres orcáját —, bocsáss engem haza! Özvegyem, árvám két éve vár otthon!

      – Miért nem maradtál otthon magad is, pogány! – felelte bosszúsan Török Bálint.

      Mindig megbőszült, ha a rabok kegyelemért könyörögtek.

      – Uram – kiáltotta a rab a kezét tördelve —, essék meg rajtam a szíved! Szép kis fekete szemű fiam van! Nem láttam két esztendeje.

      És térden csúszott Bálint úr elé.

      Leborult a lábánál a porba.

      Bálint úr kendővel törülgette az orcáját.

      – Bár minden gaz török itt volna láncon, a császártokkal együtt, rablógyilkos zsiványok!

      S odább lépett.

      A török port markolt föl a földről, és a port Bálint úr felé szórva üvöltötte:

      – Hát verjen meg Allah, te rothadt szívű gyaur! Bilincsben őszülj meg! Özvegyed, árvád legyen, mielőtt meghalnál! Tanítson meg Allah háromszor úgy sírni, mint ahogy én sírok, mielőtt a pokolra löknék a lelkedet!

      S hogy így átkozódott, a könny ömlött a szeméből, és vérré válva csurgott le zúzódott orcáján.

      A szolgák elhurcolták a dühtől tajtékzó pogányt, és a kúthoz vitték, ahol irgalmatlanul megmosták.

      Török Bálint hozzá volt már szokva az ilyen jelenetekhez. Bosszantotta. De sem a szép szó, sem az átkozódás nem oldott az ő várában láncot.

      Elvégre СКАЧАТЬ