Egri csillagok. Gardonyi Geza

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ ez a kancsal kisasszony?

      – Ez a felesége. Nem tudom, kancsal volt-e akkor, mikor festették, most nem kancsal.

      – Keserű asszony lehet.

      – Nem. Inkább édes. Én úgy hívom őt, hogy: anyám.

      A fiú, hogy otthon érezte magát, széket tett a pap elé, és boldog arccal mutogatta az ócska bútorokat.

      – Nézze, mester: itt szokott ülni Vicuska, mikor varr. A lábát erre a zsámolyra teszi. Itt szokta nézni ebben az ablakban a napnyugovást, és olyankor a feje árnyékot vet a falra. Ezt a képet ő rajzolta. Szomorúfűzfa meg egy sír. A pillangókat én festettem bele. Aztán lássa, ahogy itt ül a széken, így szokott ülni. Így felkönyököl, a fejét féloldalt fordítja, és olyan pajkosan mosolyog, de olyan pajkosan, hogy olyat ember még nem látott!

      – Jó, jó – felelte a pap fáradtan —, de sürgesd, fiam, az ebédet.

      3

      Este későn feküdtek le.

      A pap azt mondta, hogy egynéhány levelet kell megírnia, hát nem hált egy szobában a diákkal.

      A diák is levélírásnak ült. Megírta az ő kismacskájának, hogy mennyire meglepte az üres ház; kérdezi, hogy hogyan nem kapott levelet az elköltözésről. Ha értesítették, akkor bizony a levél eltévedt.

      Mert abban az időben nem volt a magyar földön posta. Csak nagyurak levelezhettek egymással. Aki Budáról levelet akart küldeni Öreglakra, hát annak arról is kellett gondoskodnia, aki elvigye.

      A diákot aztán elnehezítette az álom. Végigdőlt a farkasbőrös lócán, és elaludt.

      És talán aludt volna napos reggelig, ha virradatkor egy tehén el nem bődül az ablaka alatt.

      Immáron szokatlan volt neki. Se Somogyvárott, se Szigetvárott, se a Török Bálint egyéb kastélyaiban nem bőgött tehén az ablaka alatt. Inasok keltették fel mindig a Bálint úr gyermekeivel együtt, s a pap már a kertben várta őket a könyvvel.

      A diák felült, és megdörzsölte a szemét. Eszébe jutott, hogy ma más lesz a lecke: a török császárt kell felröpíteni a paradicsomba.

      Fölkelt, és kopogott a szomszéd szobának az ajtaján.

      – Mester! – kiáltotta. – Hajnalodik! Indulhatunk!

      Semmi felelet. A szoba sötét.

      A diák kinyitja az egyik ablakdeszkát meg a máriaüvegből készült ablakot.

      A pap ágya üres.

      Az asztalon egynéhány levél fehérlik.

      Gergely elbámul.

      – Mi az ördög? – mormogja. – Az ágy érintetlen, ahogy megbontották.

      Kisiet a szobából. Az udvaron Tulipánné egy alsószoknyában, mezítláb hajtja kifelé a disznaját.

      – Tulipánné! – Hol az én mesterem?

      – Elment még éjfélkor, holdvilágnál.

      – János is vele ment?

      – Nem. Az is itt van. A pap gyalog ment el, egymaga.

      A diák zavarodott fejjel tért vissza a szobába. Sejtette már, hogy a pap mit akar. Egyenesen az asztalhoz sietett.

      A levelek közül egy nyitottan hevert ott. Erős, vastag betűkkel volt a megszólítás írva:

      Kedves fiam, Gergely!

      Ez neki szólt. Az ablakhoz lépett vele. A tinta szinte nedves volt még a papiroson.

      Gergely olvasta:

      A te gondolatod és érdemed, ha az a koronás fenevad ma a pokolba repül. De a te gondolatodnak veszedelme is van. Ezt már engedd át nekem, fiam.

      Te szeretetben élsz, és fiatal vagy. Találékonyságod, tudásod és bátorságod nagy javára válhatik a nemzetnek.

      Levelem mellett egy zacskót találsz, s abban egy török gyűrűt. Ez az egyetlen kincsem. Annak szántam, akit legjobban szeretek. A tiéd, fiam.

      Ezenkívül legyen tiéd a könyvesházam is. Olvasgasd, ha egykor elvonulnak a felhők a haza egéről. Kard kell most a magyarnak, nem könyv!

      Török Bálintnak add át a fegyvereimet, Jánosnak a kőgyűjteményemet, Ferinek a virággyűjteményt. A könyvekből válasszanak egy-egy kötetet emlékül, s mondd meg nekik, hogy legyenek olyan vitéz hazafiak, mint az apjuk, de ne legyenek soha a pogány hívei, hanem veled együtt a nemzeti királyság visszaállításán erősködjenek. Különben nekik is írok, s amit írok, mindhármatoknak az én háromfelé osztott lelkem maradjon.

      Mikor elmentem, aludtál, fiam. Megcsókoltalak.

      Gábor pap.

      Gergely kővé meredten bámult a levélre.

      A halál? Tizenöt éves fiú nem érti még ezt a szót. Ő csak arra a látványosságra gondol, hogy egy török császár füst és lángok között darabokra szakad a szeme előtt.

      És ettől a látványtól meg legyen fosztva?

      Zsebre dugta a gyűrűs zacskót meg a levelet, és kilépett. Átsietett az udvaron Tulipánékhoz.

      – Tulipán – szólt törökül az eresz alatt nyújtózkodó embernek —, megvan-e még a török ruhája?

      – Nincs – felelte Tulipán —, mellest varrt belőle az asszony magának meg a gyerekeknek.

      – A turbánja sincs meg?

      – Abból meg kisinget varrt az asszony. Finom patyolat volt.

      A diák bosszúsan járt föl és alá az eresz alatt.

      – Hát mit cselekedjek? Tanácsoljon. A török had ma vonul el itt az országúton. A császár is velük jön. Látni akarom a császárt.

      – A császárt?

      – Azt.

      – Hát azt megláthatja az úrfi.

      Gergely szeme ragyogóra vált.

      – Igazán? Hogyan?

      – Van az országút mellett egy szikla. Nem is egy, hanem kettő egymással szemben. Annak a tetejére fölmászik. A fejét befödi falombbal, és végignézheti az egész hadat.

      – Hát akkor öltözzön hamar, Tulipán, és jöjjön velem. Az asszony rakjon meg egy turbát ennivalóval. Kulacsot is hozhat.

      A kulacs szóra Tulipán egyszerre megelevenült. Magára kapkodta ruháit, СКАЧАТЬ