Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      Szégyellős halkan – csitt! – egy-két rügyecske

      Pattant ki. Nyurga, fiatal füvek

      Reszketve, ámulva még rejtegették

      Szerelmüket a naphoz. A folyam

      Ezernyi, gyöngyöző habhahotával

      Kacagni kezdte őket, egyre jobban,

      Friss jégcsillámit törte darabokra

      És ingerelte a nagy kőhidat,

      Ejh! – — – —

      Mint egyébkor, márciusba’ épen

      Bomlott erőik áradása volt,

      És mint levél nő, balgán, észrevétlen

      Két ifjú lélek egymáshoz hajolt.

      Titokban éjek álmát pazarolva,

      Nappal se mertek még szembe-szembe nézni,

      … Mire az első csók megérett volna,

      Szétfujta bölcsen pár jólelkű néni.

      És jöttek idők és törtettek az évek,

      Vad rohanással gázolva, tapodva

      Száz ifjú törekvést, dacosat, erőst.

      Forralva öngyilkos, aszkéta lázat,

      Mely, hogy feledjen, – őrület! – ezer

      Idegen célt és idegen ügyet

      Melengetett szívén; szolgált, vivott

      És kőbe ütközött, hogy vére folyjon.

      Ejh! – — – —

      Év azóta sok zuhant a másra,

      Mint fejszeütés a másik ütésre.

      Fagy nélkül is lehullanék virága

      A fának, bárha szélvihar se érje.

      Távol, külön. A hír, felőlük szálló

      Hozá, hogy csendben társat is találtak,

      Pár koldusálom ép valóra váló,

      S egy alkonyatban újra szemben álltak.

      Ó, azt a percet, rémülten iramlót,

      Miért, hogy rabbá tenni, láncraverve

      Is marasztani nem lehet az álmot,

      Hogy egyszer szégyellős-halkan, kipattant

      Két rügy, s az áradó hab hahotázott.

      És visszahívni mind a bennfeledt,

      Halvaszületett, megszakadt sóhajtást,

      S a szót, mely egyszer kell, hogy szívet érjen!

      Ejh! – — – —

      Már tudom. Vasúton voltak épen,

      Tört, kúsza zajban, csüggedt unalomba,

      Az egyik járt késő siker jegyében,

      A másikat hajszolta gyermek gondja,

      És az a perc? – Igen! Csak addig tartott,

      Amíg tagolva zökken a kerék,

      Meg se halványított két fáradt arcot,

      Aztán – a vonat száguldott odébb.

      Én nem tudok

      A csendről, melybe száz forró titok

      És jövendő viharok lelke ébred;

      Hol nászát üli száz rejtett ígéret.

      A csendről, melyre mennydörgés felel,

      Idegzett húr most, ó most pattan el,

      Vagy fölzengi a nagy harmóniát,

      Az életet, az üdvöt, a halált,

      Mindegy! Valami jönni, jönni fog!

      – — Ily csendről nem tudok.

      De ismerem

      Hol bús töprengés ág-boga terem,

      A csonka mult idétlen hordozóját,

      Sok, sok magános, lomha alkonyórát,

      Melyből a szótalan, közömbös árnyak

      Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,

      S a szívnek várni, – várni nincs joga, —

      Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,

      Míg percre perc születni kénytelen,

      – — – E csöndet ismerem.

      Az anyja rendben tartott sok léhűtő cselédet,

      Kastélyasszonynak hívták. Minden kulcs nála volt.

      Az apja – (úgy mesélték) – a gróf. Sok furcsa gépet

      Babrált a vén toronyban és könyveket magolt.

      Míg ifjan forrt a vére, szegény, közrendű házból

      Úgy hozta el a gróf az asszonyt hajdanán,

      Majd – megtűrte cselédül. Ám valamerre távol

      Klastromba nőtt és tegnap került elő a lány. —

      Úgy mondja, aki látta:

      Olyan, akár a képen az öreg méltósága…

      Mint egy fehér apáca, csendes volt, halovány,

      És szomorún lézengett, amíg nap-napra telt.

      Ám egyszer – tudj’ az ég! – e szótalan leány

      S apja, a furcsa vén legény, egymásra-lelt.

      És fenn a vén toronyban együtt tanultak este,

      Vagy nézte karcsú, szép kezét a zongorán…

      Azt mondta: “kis leányom!” – Az anyja sírva leste

      És távol rokonok szörnyűködtek: “No lám!

      Megérjük még talán,

      Grófnő lesz, örökös lesz az a fattyuleány.”

      A gróf kapott azontúl sok, hosszú levelet

      És hivatta az asszonyt. Ideges volt kicsit.

      Így szólt: “A lány… a  l á n y o m  szerencsés nem lehet,

      Ha ösmerik az anyját. Ön nem maradhat itt.

      Kap évdíjat… Holnap majd gyűlésez a család…

      Velük én szembeszállok… A gyermek az enyém!

      Ejh! Gyűlölöm a sírást!… Most hordja el magát!”

      És indulna az asszony… Oly roskadozva mén,

      A küszöbön megáll, visszatekint szegény,

      Mintha valamit várna…

      És akkor szomorún, némán megindul utána

      És elmegy véle a lánya.