Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.). Gárdonyi Géza

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ áll, a nagyapóval brudersaftot inni, a mi nem kis dolog.

      Természetes, hogy ilyen egymásba ágazó jogok nagyon összetartják a nagyapót az unokával és az unokát a nagyapóval.

      Jogsértés nem is fordul közöttük elő; rendesen megvannak nagy békességben, legföljebb akkor van köztük egy kis összekülönbözés, ha a nagyapó nem enged babot dugni a füleibe és tollat az orrába.

      No de aztán a nagyapó elégtétellel szokott szolgálni: előveszi az óráját és odaadja az unokájának, akit a csodálatos ketyegő jószág teljesen lebilincsel; vagy pedig vídám ludakat, bús szamarakat és szakállas zsidókat varázsol neki a falra, a mik után hiába kapdos az unoka, – fölfoghatatlan lévén előtte a megfoghatatlan.

      Oh! a nagyapó az ilyen mulatságos dolgok kitalálásában valóságos zsení!

      De nincs is ám az unoka előtt okosabb ember a világon, mint ő.

      Innen van az, hogy sokszor is folyamodik a tudományához: ha szálka megy a talpacskájába vagy a kis tenyerébe, azt csak a nagyapó tudja kivenni; ha szája szakadt a gumilabdának, azt csak a nagyapó tudja összeforrasztani; ha könyékig lekváros állapotban találják, csupán a nagyapó tudja bebizonyítani, hogy nem ő kotorászott a fazékban.

      Az unoka aztán ezekért a szolgálatokért különféle előnyökben részesíti a nagyapót: így megengedi neki, hogy a vajaskenyeréből haraphasson; megteszi a kedveért, hogy a dada megmosdathassa, s ha gyöngélkedik, a nagyapó kedvéért néha kész lenyelni az orvosságot is, – ha édes.

      A nagyapó élete egészen összeforr az unokáéval. Mikor az öreg egy vezérdudához méltó nagy fújással fölnyitja a szemeit, első dolga megkérdezni, hogy az unokája hogy aludt; viszont az unoka is, mikor a reggeli sírást befejezte, egyszerre így gügyög:

      – «Nadapóhoz!»

      Ekkor a kis öreget átszállítják a nagy öreghez és megkezdődik a reggeli parlírozás.

      Mikor aztán az unoka a dadónak nevezett tudományos intézetbe kezd járni, a nagyapó az, a ki rendesen érte megy és a legnagyobb érdeklődéssel hallgatja, hogy az unokája mit tanult.

      Persze, ebben egy kis önzés is van: a nagyapó t. i. röstelli, hogy a dadóbeli verseket már elfelejtette és így tudatlannak tűnik föl az unokája előtt. Miértis nagy hévvel igyekszik ő is megtanulni:

      Ticsi vadot én

      Majd mednövöt én

      Ha medéret, mint a pipa

      Bajuszt tapot én –

      és más efféle versekbe szedett axiomákat.

      A nagyapó különben az unokák szaporodásával mindinkább visszafiatalodik.

      Utoljára már annyira megy, hogy velük eszi a pempőt és a pozsonyi kétszersültet, sőt talán titokban a czuczlit is megszopja.

      Egy napon aztán a nagyapónak is készítenek bölcsőt:

      Hosszú fekete bölcső ez.

      Tesznek alája jó puha forgácsot és magas fehér vánkost; a szemeit pedig letakarják átlátszó szép fehér fátyollal, hogy a legyek ne háborgassák az alvásában.

      Az unoka furcsának találja ezt a magaviseletet a nagyapótól, de nem mer szólni, mert apa is, anya is szomorú; sírnak mindaketten; olyan fényes vizet sírnak, mint ő szokott.

      Azután odavezetik őt a nagyapóhoz és fölemelik, hogy csókolja meg a nagyapó kezét. Megszokta ő ezt tenni máskor is, de most nem mozdul meg az a kéz, hogy megsímogassa a fejét.

      A kis unoka gondokba esik; szeretne kérdéseket tenni, hogy miért fektették abba a fekete bölcsőbe a nagyapót, mikor kel föl a nagyapó? – és más ilyeneket, a miket a kis feje kigondol; de mégsem mer szólni, mert olyan különös az neki, hogy a nagyok is tudnak sírni!

      Másnap aztán a nagyapó bölcsőjére födelet szögeznek és csunya, barátságtalan emberek fölfogják a bölcsővel együtt és kiviszik egy fekete kocsiba, a melyben más nem ül: ők pedig egy másik kocsiba ülnek és megy velük sok bácsi, sok néni!

      Elérnek egy olyan földhöz, a melyen csupa fakeresztek nőttek: ott van egy nagy gödör, abba beleeresztik a nagyapót a fekete bölcsővel és énekelnek fölötte mindenféle szomorú nótákat.

      Mikor aztán földet kezdenek hányni a nagyapó fölé, az unoka is elkezd sírni, – sajnálja a nagyapót, hogy beföldelik…

* * *

      … Csöndes, nyugalmas éjszakákon, mikor az unoka fölsír álomközben, micsoda titkos, láthatatlan kéz az, a mely halkan megrengeti a bölcsőt?..

      Lapszerkesztők párbaja

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

      Alacsony, barnaszakálú ember volt az első szerkesztőm.

      A «Füllentő» czímű élczlapot csinálta.

      Én akkor 17 éves lehettem és még a padok közé jártam.

      Mikor bemutattam neki magamat, azt kérdezte tőlem, hogy dolgoztam-e már lapokba?

      Azt feleltem, hogy az Üstökösnek többször küldtem be humoreszkeket.

      Ez imponált neki.

      Persze, azt nem kérdezte tőlem, hogy megjelentek-e azok a humoreszkek, nekem pedig volt annyi eszem, hogy erről nem szóltam semmit.

      Glódy «eleinte» nem adott fizetést – az igaz, hogy később sem – de már ő akkor így fejezte ki magát.

      Az első közleményt, a mely tőlem megjelent, a «Komáromi kis naptár» – ból írtam ki.

      Adomák voltak.

      Glódy kijelentette, hogy zsení vagyok, s honoráriumképen adott egy rövid szivart.

      Ettől az időtől fogva sohasem nézte át a közleményeimet, beadta a kézirataimat a nyomdába olvasatlanul.

      Dícséretemre mondhatom, hogy az élczeim nem voltak sokkal roszabbak, mint az övéi, bár az ő vicczeinél roszabbakat soha sem olvastam.

      Mikor egy-egy számunk megjelent, hatalmas botokkal fölfegyverkezve indultunk sétálni a főutczára. Glódy azt mondta, hogy az élczlapszerkesztők nagy bot nélkül nem is képzelhetők. Én eleinte abban a reményben, hogy lapunkat úgy sem olvassa senki, nem nagy sulyt fektettem a nagy botra, de később azután okultam az ő példáján.

      Mikor ott sétáltam a szerkesztőmmel a város legnépesebb utczáján, azt hittem, hogy az egész világ minket bámul. Szinte ragyogni éreztem körülöttünk a levegőt!

      Pedig az ördög sem vett bennünket észre.

      Ha azonban Glódy valamelyik ismerősével találkozott, engem azonnal bemutatott annak – mint segédszerkesztőt.

      Én ilyenkor mindig egyenesre húztam a СКАЧАТЬ