Magyar élet. Bársony István

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ ház asszonya a verandáról nézte, hogyan húzódik a basarózsák közt az erdő irányába az ura, meg az unokanénje, aki nálok nyaralt. Telivér nagyvárosi asszony volt a vendég, akinek még itt a pusztán is első gondja a toilette körül forgott. Nyár lévén, fehérben volt. Az embernek a szépséges Apolló-lepke juthatott eszébe róla.

      Tarcsayné a szemével kisérte őket, amíg láthatta; amíg csak el nem tüntek a haragoszöld fenyőfal mögött. Milyen szép pár, gondolta, és tünődve hajolt kézimunkája fölé. Időnkint boldog pillantásokkal kereste a veranda előtt levő homokos térségen a kis gyerekeit, akik ott játszadoztak. A fiúcska zajosan parancsolgatott piciny hugának, aki áhitatosan leste szavait. – Ha szárnyok volna, oltárképek lehetnének, gondolta a mamájok.

      Ezalatt azok ketten eljutottak az erdei ösvényig.

      Idegeneknek arrafelé tilos volt a járás-kelés. Aki ott megfordult, az bizonyos lehetett benne, hogy senkivel sem találkozik. Eleinte még csak volt az ösvény mentén egy-egy pad, de azután egészen beleveszett az út a sűrűségbe. Az utolsó pihenőhely egy ledőlt fatörzs volt, amelyet beborított a repkény. A fehér asszony itt megállott.

      – Ne menjünk tovább, Bandi, – üljünk le egy kicsit; beszédem van veled.

      A férfi kérdő arccal ereszkedett le a fatörzsre. Messziről kakuk szólt. A megbolygatott repkény közt elsurrant valami: – talán egy gyík. Fülledt volt a levegő.

      – Parancsolj velem, Lenke!

      Az asszony láthatóan küzdött magával, úgy lélekzett, mintha hegyre kapaszkodott volna. Tarcsay meg akarta fogni a kezét. Nem engedte, elvonta.

      – El kell mondanom valamit neked; pedig árulást követek el. De ez a játék nem folyhat tovább. És én nem maradhatok itt tovább.

      – Játék?!.. és megszököl a folytatása elől?

      Az asszony lesütötte a szemét.

      – Számítok rá, hogy minden szavam magunk közt marad. Edit sohasem bocsátaná meg, – mondta anélkül, hogy a kérdésre egyenesen felelt volna.

      – Tehát őróla van szó?

      – Őróla is.

      – Hát még?

      – Mirólunk, kettőnkről.

      – Folytasd, kérlek.

      – Nem fogsz megneheztelni?

      – Terád?!!

      Az asszony megértette és most maga nyujtott kezet a sógorának, aki azt gyöngéden megcsókolta, de, szinte tüntetően, rögtön el is eresztette. Várt.

      – Én nem a magam jószántából jöttem most hozzátok, Bandi. Editnek szüksége volt rám; – hívott.

      – Ebben még semmi rendkivüli sincsen.

      – Várj egy kicsit. Felelj nekem őszintén: szeretted te Editet, amikor elvetted?

      – Furcsa kérdés. Persze, hogy szerettem. Miért akarod tudni?

      – Mondd meg előbb: szereted-e még most is.

      Tarcsay elgondolkodott. Azuttán nyilt tekintettel felelt:

      – Szeretem, mint egy édes jó gyermeket; mint a legjobb feleséget; mint a gyermekeim anyját.

      – Csak úgy?

      – Nem elég ez? Edit tökéletesen beéri vele.

      – Tartok tőle, hogy tévedsz.

      – Mondta?

      – Nem ilyen világosan. De én ismerem. Nemcsak rokonok, hanem igazán jó barátnők is vagyunk. Már az intézetben azok voltunk.

      – Pedig te idősebb lehetsz vagy három évvel.

      – Csak kettővel. És aztán Edit a komolyságával hamar lett nagy leány. Most mondd meg nekem őszintén: amióta elvetted, csakugyan volt valakid, akit másképen szerettél?

      Tarcsay merőn nézett az asszonyra. Nyomatékkal mondta:

      – Van. De miért kell ezt olyan határozottan tudnod?

      Az asszony elpirult. Zavarosan védekezett.

      – Ne érts félre; nem arra vagyok kíváncsi, hogy kicsoda…

      – Úgyis tudod. Megmondjam?

      Úgy tett az asszony, mintha ezt nem hallotta volna. Sietve magyarázta.

      – Nekem tudniillik azért kellett most idejönnöm, hogy elhódítsalak valakitől, akit nem ösmerek.

      – Ez alaposan megtörtént. Meg lehetsz elégedve.

      Kis ideig csend volt… A férfi szólalt meg újra.

      – Eszerint összeesküdtetek ellenem. Mit mondott neked Edit? Beszélj bátran, ha már elkezdted.

      – Ő szeret téged, nagyon szeret.

      – Jó-jó; de mit mondott egyebet?

      – Talán mindent. Sokat leveleztünk; nagyon bizalmasan.

      – Akkor tudhatsz róla, hogy mindig jó férj voltam.

      – Erről tudok.

      – Pedig nem minden volt „fenékig tejfel” az életemben.

      – Tudom.

      – Panaszkodott neked?

      – Csak kitaláltam egyetmást; – a sorok között. De hogy is kerülhettetek ti össze?

      – Lásd Lenke, ebben a kérdésedben tulajdonképen az én teljes igazolásom van. Te is úgy látod, hogy nem voltunk igazán egymásnak valók.

      Az asszony némán játszadozott a napernyőjével.

      – Amikor arra szántam rá magamat, hogy megházasodjam, már azok közé számíthattak, akik a nem házasembereknek való szertelenségeket kitombolták magokból. Edit mindazok közt, akiket ösmertem, a legtisztább lelkű kisleány volt és engem szeretett. Minden gondolata én voltam; ez hizelgett nekem és büszkévé tett. A gazdaságomat elhanyagolt állapotban vettem át; eleinte volt vele gondom, munkám. De azután hiányozni kezdett valami.

      – Milyen hálátlanok vagytok ti férfiak.

      – Nézd Lenke, én nemcsak egy nagyon jó aszszonyra vágytam, aki mindig egyformán fehér cukor, édes, de zamat nélkül. Engem az a szent jóság, amely Editből csakúgy sugárzik, meghat, de egy kicsit untat is. Neki semmiről sincsen véleménye és az életem meglehetősen szürke mellette.

      – Ezért kerestél változatosságot. Ezért udvarolgattál…

      Tarcsay СКАЧАТЬ