Magyar élet. Bársony István

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ van, akkor holnapután bizonyosan itt lesz. Szombat a rendes napja.

      – Ugy-e?! – a rendes napja?..

      – Az. A rendes napja. De nem szereti, ha olyankor más is erre vetődik. Maga mulat. Szépen danol; az asszony szereti hallgatni.

      – Hallgatja?.. Igazán hallgatja?..

      – De még magam is, hékás. Ha te úgy tudnál danolni!

      – Majd megpróbálom, talán tudok, – dörmögte a gulyás. – Meglássuk, ki tud jobban. Isten áldja meg, csárdás bácsi. Jójcakát kivánok!

      Megcsiklandozta a lova vékonyát és elrobogott.

      A csárdásné megkérdezte odabent az urát: mit beszéltetek annyit? de felvágták a nyelvedet egyszerre.

      – Majd elmondja Sanyi, ha kíváncsi vagy rá. Én most alszok egyet. Ördög vigye az ilyen kései vendéget.

      Aludt is, nem is. Csak úgy félszemmel. Nvugtalan volt; máris várni kezdte a szombatot. Az a közbeeső péntek úgy elröppent, mintha ott sem lett volna… Az asszonynak nem szólt. Hadd érje meglepetés. Mert hogy érni fogja, arra mérget mert volna venni.

      Szombat estére ki volt csípve a menyecske, mintha ünnep lett volna. A csárdás csak leste, mikor lendül már a pitvar elé s merre tekintgél, ahonnan jönni kell valakinek, ő is körülpislogott, óvatosan, de inkább a másik tájára a nagy rónának. Kétfelől jött két pont. Az egyik világított a leszálló estében; a gulyás szürkéje volt az.

      Szinte egyszerre értek a csárdához. Tajtékzott a lova mind a kettőnek. Vitás Mátyás uram dobogó szívvel, leste, hogy na most, mi lesz ebből. Ösmerte már a csikóst, a hasított homlokút; az híres verekedő volt. Annak nem sok kellett, hogy a haragosának nekimenjen. Olyan volt, mint a kormosnyakú fiatal magyar bika, a szilajon nevelt, amely rögtön öklel. A gulyás éppen a párja lehetett minden olyanban. amitől az egyik, vagy tán mind a kettő is itt maradhatott ma vérbe fagyva.

      A csárdás az asszonyra pillantott Piros volt az, mint a basarózsa. Nem értette a dolgot. Nem várta ide egyszerre mind a kettőt. Szinte hallani lehetett a szíve dobogását; de látni nagyon is, mert a könnyű ingváll csakúgy hullámzott a keblén.

      A két bojtár egykettőre lepattant a lováról.

      Ott álltak szemközt és egyelőre még csak kiváncsian méregették egymást a tekintetökkel. Vitás uramnak a vér is a fejébe szállt; meg sem gondolta, hogy iszen nem úgy van az, ahogy ő nagy indulatában bolondul elképzelte, hogy az ő kedvéért nyomban ölre-birokra menjen a két vetélytárs. Ő már lüktető agygyal biztatta volna a csikóst, a gulyást; „egy-kettő-három!” – hadd menjenek neki egymásnak a háromra, vérivó jókedvvel.

      De a két legény nem ezt cselekedte. Hamarosan eltünt arcukról a szilaj dac s csikós olyat kurjantott, mintha a ménest térítené:

      – Hát te hogy kerülsz ide, öcskös? – kiáltotta.

      A gulyás a levegőbe dobta a kalapját:

      – Mi szél hord téged erre, te lókötő?

      A csárdásnak leesett az álla; a menyecske pedig föllélekzett. Ezek már nem eszik meg egymást.

      – Ti ösmerősök vagytok? – kérdezte Vitás, uram, nagy szemet meresztve.

      – Hogyne volnánk; egy dajkáló-anyánk volt, – magyarázta a csikós.

      – Hájszen a bátyám, – mondta a gulyás, – a mostohabátyám! De hogy ez a pejkó jobb legyen, mint az én szürkém, az sem igaz ám, csárdás bácsi.

      – Mondtam én? – riadozott az öreg. attól féltében, hogy kisül a turpissága.

      De a menyecske belelátott. Kitalálta, hogy mit beszélhettek ezek csütörtök éjjel olyan sokat.

      – Vén kujon, – pörölt rá az urára, – menjen kend borért a pincébe; nincs idefent s én csak nem mehetek le így.

      (Már mint ilyen takaros-csinosan.)

      Vitás örült, hogy elhúzódhatik.

      A két legény összenézett s parolázott. Azután egyszerre fordultak a menyecske felé; de megint csak összenéztek. Az egyik kacagott; az ráragadt a másikra is. Valami bolondot gondolhatott mind a kettő.

      – Itt ma ne soká maradjunk, öcskös, – dörmögte a csikós.

      – Ma ne, – visszhangozta a gulyás.

      Mire a csárdás hozta a bort, már megint lovon ültek. Hiába tessékelte őket beljebb a menyecske.

      A csárdás vérszemet kapott. A gulyáshoz fordult:

      – Álmos vagy tán, ecsém?.. Pedig „álmos kuvasznak vackon a helye”, magad mondád.

      A gulyás ráemlékezett; nevetett.

      De a csárdás a csikósnak is adósa volt még; nekidurálta magát; hisz nem olyan harapós legény az!

      – Idd ki ecsém, – mondta s odanyújtotta neki a teli üveget, – ettől olyan lesz a hangod, hogy bátran elmehetsz vele kántornak Nádudvarra.

      A két legény ivott. Egyik a másiknak kínálta az üveget. Az asszony biztatta őket: no még egygyel.

      – Majd máskor, – szabadkoztak.

      – Mikor? – kérdezte ravaszul a csárdás.

      A gulyás rántott egyet a vállán.

      – Majd tán a jövő héten, – mondta, a bajusza helyét pödörgetve.

      A csikós a másik oldalára lódította a szűrét. úgy vágta oda foghegyről:

      – Nem veszünk össze ezen; iszen egy dajkálóanyánk volt.

      A csárdás gyanakodva nézte őket. Ezek egyezkednek, gondolta, de nem árulta el.

      A felesége megint a veséjébe látott.

      – Úgy kell kendnek, vén kujon, – suttogta magában; de ő sem ütötte dobra a gondolatát.

      A bojtárok indultak. Egy darabon együtt léptettek: beszélgettek; rég nem láthatták egymást. Azután sarkantyúba kapták a lovukat s szétváltak. Nemsokára csak egy sötét pont, meg egy világos pont látszott belőlök a messzeségben.

      A csárdás is ment a söntésbe, az asszony után, aki ott csörömpölt az üvegekkel, mérgesen, boszszúsan, vagy csak mert sietett. Várta egy darabig, hátha szól valamit, ha akar. Nem akart. Utoljára is ő kezdte a beszédet. Nem sokat mondott, de eleget.

      – Hallod-e, asszony, úgy látom én, akár ott, akár itt, te utánad csak járnak.

      – Jár a kend ötödik kereke, összevissza; mi leli már megint?

СКАЧАТЬ