Magyar élet. Bársony István

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ kérdezte:

      – Mit mond? hogy érti ezt?!

      – Csak ahogy mondtam, fiam.

      – Hogy attól kezdve – nem…?!

      – Nem. Soha többet. Jól értsd meg: soha többet.

      A fiatal férjen jeges borzongás futott végig.

      – De hisz' szerették egymást.

      – Szerettük. Valamikor nagyon szerettük.

      – És Guszti-apa?!

      Az idős nő vállat vont. Szigorú arca még keskenyebbé vált, amikor halkan mormolta: – Amit én egyszer kimondok!.. És aztán hirtelen más hangon, emeltebben, hozzátette: – No, mindegy. Csak arra akarlak figyelmeztetni, hogy Malvin az én leányom. Az én vérem. Az én nevelésem. Az én akaratom lakik benne.

      Bandi úr elszörnyedt. Dühös rettegést érzett.

      – Csak nem gondolja mama? Csak nem képzeli? Ohó! Hogyisne. Én inkább elválnék, azt előre megmondom.

      – Guszti is így beszélt: az uram.

      – És miért nem tette meg?

      – Mert nagyon szerette a kis leányát. Nagyon szerette. Nem bírt volna élni nélküle. Az a gyermek mindene volt. Azt még nálamnál is jobban szerette. Eljátszogatott volna vele napestig; a pesztrája volt: a pojácája volt; a bolondja volt. A szemefénye volt az a gyermek.

      – Mindez úgy maradhatott volna azután is.

      – Hogyan? Ha elválunk?

      – Akkor is.

      – Ha én elviszem a kisleányomat magammal, magamnak? A leánygyermek válás esetén az anyjáé…

      András úron eddig ösmeretlen iszonyat nyilalt át. A saját kisleányára gondolt, akit ő is éppen úgy imádott; aki nélkül élni sem akart volna; akinek a rabja, bolondja volt; akit nem adott volna ezért a nagy mindenségért sem; – s még valakire gondolt: az asszonyra, Malvinra, akivel olyan boldogan éltek eddig – már teljes nyolc év óta – s akit igazán szeretett; ha el kellett válniok egy pár napra, az alatt nem volt nyugta; aki az üdvössége volt itt a földön is és aki nélkül a menyországra sem vágyott. (De akit mégis kész volt egy kicsit megcsalni.)

      A fülében csengett: „az én vérem, az én nevelésem; az én akaratom lakik benne.”

      Még csak ez kellene! Inkább dőljön össze a világ, de rögtön!

      Olyan hangon, amelyben szinte kényre-kegyre megadás volt, kérdezte:

      – Mondja mama, mit akar velem?

      – Én? Semmit sem, fiam. De lásd. én mindent tudni szoktam. Most is mindent tudok. Sőt tudok hallgatni is arról, amit tudok. Ameddig jónak látom.

      Bandi úr lehorgasztotta a fejét. Nem merte tovább faggatni az anyósát. Csöndesen, alázatosan mondta:

      – Hát akkor hallgasson, mama, kérem.

      Guszti apa kiabálva közeledett. – Nagyszerüek ezek a malacok! Nincs ilyen malaca az egész vármegyében senkinek sem! Nini Bandi, hát te itthon vagy? Akkor tán vacsorálhatnánk is?

      Bandi kezet csókolt a szigorú nőnek. Eközben végiggondolta az öreg pár életét és magában titkon sóhajtotta: ti szegények!

      TAVASZI ESTE

      Márciusi délután volt s négy óra mulhatott. A nap előtt egy-egy bujdosó felhő váltott át, de csak annál ragyogóbbnak tetszett utána a meg-megujuló verőfény. A csánki-major fölött, a domboldalon terülő szálerdő alján, széles szalaggal huzódott a vágás, amelyre végtelenül finom, enyhe zöldet lehelt a kezdődő rügyezés. Az édes, szépséges szűzi tavasz rámosolygott az egész világra s a fák, a bokrok, a füvek, mind éledezni kezdtek attól.

      Csánk Elemér, a major fiatal ura és gazdája, puskával a vállán toppant be a feleségéhez, aki az üveges verandán olvasgatott. – Jöjjön velem, cica, hivogatta. Kisétálunk együtt a vágásba; itt vannak a sneffek, ma talán jó huzás lesz.

      Az asszonyka felugrott. Az örömtől egyszerre még pirosabb lett az arca, amely hamvasan üde volt, mint az érőben levő őszibarack. – Megyek, aranyom, már indulok is; csak a kendőmet hamar… így ni!..

      Fejére könnyű kendőt kötött; hátul, parasztmenyecskésen, csokorra csomózta; nagykendőjét a vállára dobta, még csak maga köré sem fonta. Azután indultak.

      Az udvaron boldogan csatlakozott hozzájok Heki, a vén vizsla; ő nélküle bizonyára hiányos lett volna ez a kis kirándulás; Heki legalább így érezte.

      Felséges tavaszi délután volt. A major környékén pipiskék fürdöttek az út porában; a rőzserakásokon száz meg száz veréb csevegett, ugrándozott, bohóskodott; az erdőig terjedő vetéstáblák búja zölddel ékeskedtek,; a pacsirta már próbálgatta tavaszi himnuszát. A fiatalasszony az ura karjára dőlve, mohón szítta az illatos fuvalmakat, amelyek az erdő felől áradtak errefelé. – Jaj, de jó, kis uram! Meglássa, becsípek ettől a balzsamos levegőtől.

      Az ura hamisan bíztatta: – Csak rajta, szivecském, én nekem úgy lesz még jobb…

      Összekacagtak, mint két szerelmes gerlice. Heki bömbölve forgott körülöttök; szinte siettette őket. De azért eltartott egy órát, amig végre az erdőig jutottak; pedig az egész út, a majortól odáig, kényelmes sétával sem lett volna több, tizenöt-husz percnél. Hanem az asszonyka minden útszéli bokron talált egy lecsípni való rügyet; a mezőn meg nyíló százszor szépeket fedezett fel s abból szedett egy kis bokrétára válót. Egy citromlepke szálldosott feléjök, azt megkergette. Mire a vágásig jutottak, már alkonyodni kezdett.

*

      A verőfény lassan-lassan gyengült s az ég nyugatjáról mosolygott vissza az erdőre, amelynek dalos elevensége még javában tartott. A tavasz, eleje már visszahozott egy párt a kis szárnyas lantosok közül, amelyek az ősszel elvándoroltak volt; – az itt telelőknek meg éppenséggel szűk volt a világ, kikeleti nagy lelkesedésökben. Sármány cirpegett itt is, ott is; sordély serregett a bokron; vörösbegy bújkált a sűrű tüskék között; cinkék surrogtak át egyik cserjéről a másikra; – és a fekete rigók olyan zenebonát csaptak, mintha övék lett volna az egész vágás.

      Vagy tán az övék is volt. Mindenesetre azé az édes, zsongító, elandalító hangulaté, amelybe az. ilyen rigócsacsogás ringat. Amikor a madárvilág beszédes kedves cigánymuzsikusai tele fuvolázzák az erdőt, ahol laknak: aki hallja-hallgatja őket, lassankint mintha mindjobban megértené, mikor van ebben újjongás, mikor kiváncsi kérdés, mikor meg szerelem, tele vallomással, enyelgéssel, követeléssel és kinálkozással.

      Az asszonyka nem tudott hova lenni. Jaj de jó, itt; – de szép itt; – mondogatta. És a madárkák után nézegetve, megkérdezte: – Melyik a sneff?

      – Ó, maga! – maga СКАЧАТЬ